MEZŐGAZDASÁG ÉS ÁLLATTENYÉSZTÉS

​

Vitán felül áll, hogy az ókori gazdaságnak a mezőgazdaság képezte alapját. A mediterrán mezőgazdaság egyfajta polikul­túra, amely a gabonafélék (elsősorban búza és árpa), olajbogyó, szőlő művelésén (és gyakran köztestermesztésén) alapszik, de fontos szerepet kapnak a hüvelyesek (disznóbab, csicseriborsó, lencse stb.) is, amelyek a fehérjék kiegyensúlyozott keverékét nyújtják az étrendben. A kultúrnövényeknek ez a kombinációja már Kr. e. 3000-ben is létezett a Közel-Keleten, a Mediterráneum nyugati felében azonban csak a Kr. e. 1. évezredben terjedt el.

 

Búzafélék

 

A Kr. e. 3. század második felétől Róma gabonaellátását még főként Sardiniából és Siciliából fe­dezték Puteoli kikötőjén keresztül. A köztársaságkori Sicilia a rómaiak szemében a város „gabonásko­sará­nak” számított (provincia frumentaria, Cic. Dom. 25), amit az itt vert pénzeken kalásszal szimbo­lizáltak. A keleten harcoló csapatok ellátásába természetesen a legközelebbi gabonatermő terü­leteket is bevonták, mint például Thesszália esetében is történt. Róma ellátásába a Kr. e. 2. század közepétől fogva bekapcsolódott Észak-Afrika, majd a Kr. e. 1. század utolsó harmadától Egyiptom, mely­nek gabonatermését Róma gyakorlatilag kisajátította. A Nílusmenti országban a Ptolemaida időszak dere­kán (kb. Kr. e. 150 k.) a Deltavidéken 16 000 km²; a Nílus völgyében 10 000 km²; a Fajjúm-oázisban pedig 1300 km² területet műveltek. Az egyedülálló forrásadottságoknak köszönhetően a 42 egyiptomi kerület (nomos) némelyikéből közelebbi számokat is ismerünk: Hermopolis nomosban 1140 km² (413 820 arura); Oxyrhynchus nomosban 780 km² (283 140 arura); Arsinoé nomosban (Fajjúm) kb. 900 km² (326 700 arura) terület állt művelés alatt a Kr. u. 4. században. Azt is tudjuk, hogy – szintén ugyanebben a században – Oxyrhynchus nomosban 202 534 arura (552 km²) vetésterület után szedték be a gabona­adót, ami a teljes megművelhető terület 72%-át tette ki. De ugyanilyen fontos termőterü­letnek számí­tott Észak-Afrika Cyrenaicától Numidiáig elterülő sík vidéke a 150 mm-es izohiétán belül, vagyis a sivatag határáig. (Egy Kyrénében talált felirat részletesen felsorolja azt az ötvenegy települést, ahová gabonát szállítottak a Ptolemaidák, SEG IX, 2 = Tod, GHI 196, Kr. e. 330/326.) Az egyiptomi gabonában hagyo­mányosan részesülő kelet-mediterrán területeknek csak a Róma által meghagyott felesleg jutott. Hadrianus 127-ben egy tralleisi polgárnak adott engedélyt arra, hogy 60 ezer modius gabonát vásároljon városa számára (I.Trall. 77, 80), és Ephesos városa ugyancsak abban a kiváltságban részesült, hogy Alexandriából vehetett magának gabonát (I.Eph. VII 1 3016). Egy előkelő spártai polgár azzal dicsekedett feliratán, hogy Egyiptomból hozott gabonát polgártársainak (SEG XI 491). Hispania Baetica csak a császárkor első századában csatlakozott a gabonaexportőrökhöz. A Kr. u. 25–50 között épült ostiai Terme sotto la Via dei Vigili mozaikján már mindenesetre a négy legfőbb gabonaszállító provin­cia: Aegyptus, Africa, Sicilia és Hispania allegorikus figurája szerepel. Tacitus egy adata szerint külö­nösen az Africából és Egyiptomból érkező gabona nyomott a latban Róma élelmezése szempontjából (Tac. Ann. XII. 43.2). Két ókori irodalmi adat azt erősíti meg, hogy az egyiptomi gabona négy (Ios. Bell. II. 16.4. [383, 386]), az africai pedig legalább hat hónapig táplálta a császárváros lakosságát (Epit. de Caes. I. 6), a maradékot pedig a többi említett provinciából (Baetica, Sicilia, Sardinia) szerezték be. Traianus korától kezdve az africai és egyiptomi gabona fő kikötőjének Portus (Ostia) számított, bár Puteoli szerepe továbbra sem volt elhanyagolható a keleti kereskedelemben.

 

 

Az olajfa

 

Ma kb. 800 millió olajfát tartanak számon a világon, amelynek 98%-a a mediterrán térségben található. Columella szerint ez minden fák között az első (olea quae prima omnium arborum est, V. 8.1). Mivel különböző adottságú régiókban termesztik, sokféle kultivációs módja alakult ki az idők során. Az olajfa még a rossz talajokon is megnő, de 16–22 °C átlaghőmérsékletet és legalább évi 150 mm csapadékot igényel, továbbá csak legfeljebb 500–700 m tengerszint feletti magasságig terem (kivéve a Maghreb országokat, ahol 1000 m-en is található olajfa). Az olajfa-kultúra az Kr. e. 200 és Kr. u. 200 közötti időszakban elérte terjeszkedésének legszélső határait. Mivel a fa akár több ezer évig is elél, nincs természetes ellensége, és ha gyökere a földben marad, szinte kipusztíthatatlan, sokértelmű jelképpé is vált az ókori kultúrákban. A régészet segítségével sokat haladt előre az ókori olajfatermesztés kutatása. A légifotókon jól látszanak az egykori ültetvények, különösen a sík vidékeken. Az egykori Római Birodalom területén számos mediterrán tartomány gazdaságában játszott fő szerepet az olaj. Így mindenekelőtt Észak-Afrikában és Hispania Baeticában, és kisebb részben Kis-Ázsiában. A Syriában, az Orontés bal partjának 5500 km²-es mészkőfennsíkján egy 140 km hosszú és 30-40 km széles sávban található több száz „halott város” egykori gazdaságát is az olajtermesztés jelentette.

​

Az olajfát szinte sohasem ültetik magról, hanem bujtással szaporítják. Az új fának mintegy húsz évre van szüksége, amíg termést hoz, tehát csak tartós béke idején volt érdemes olajfaültetvényeket létrehozni. Innen (is) érthető, miért vált ez a növény a béke szimbólumává. Az olajfa kétévente hoz termést, de ennek mennyisége igen hektikusan változhat az éghajlati változások szerint – az olajter­mesztés azonban ezzel együtt sem jelent akkora kockázatot, mint a szőlőművelés és borter­melés. Az olajfa művelése igen kevés gondozást kíván, ám szüretelése rendkívül munkaigényes: az olajfát sem rázni, sem bottal ütni nem szabad, így minden szemet kézzel szakítanak le a fáról. A zöld olajmagvakat késő ősszel, a feketéket pedig télen szedik le, így az olajszüret jól illeszkedik a három fő mediterrán haszonnövény betakarításának sorába: nyár végén aratják a gabonát, kora ősszel szedik le a szőlőt, és késő ősszel (kétévente) indul meg az olajszüret. Szemben a borral és a gabonával, az olaj különleges tárolási módszerek nélkül egy évig is eltartható, tehát tartós fogyasztási cikk. Az olívaolaj tápértéke igen magas, 100 gr megfelel 1,5 liter tejnek. A mediterrán vidékeken fogyasztását a római korban 20–50 liter/fő közé teszik, de az olajat nemcsak étkezési célokra használták. Mindenekelőtt világításra, lámpaolajként volt rá szükség (csak Rómában évi 3 millió liter fogyott ebből), ezen kívül parfümök, kozmetikumok, tisztálkodószerek kedvelt alapanyagaként is használták, főleg a campaniai olajat. A préselés során keletkezett szilárd hulladék sem veszett kárba, ezt tüzelőként vagy takarmányként hasznosították; a folyékony mellékterméket (amurca) pedig talajjavításra használták. Az olaj sokféle felhasználási módja miatt igen nagy volt rá az igény, ami hatalmas volumenű kereske­delmet generált.

 

Az idősebb Plinius és Columella a korábbi mezőgazdasági szak­i­rodalom tanulmányozása során megfigyelte, hogy az olaj- és szőlőültetvények földrajzi elterjedése saját korukra (a Kr. u. 1. századra) ugrásszerűen megnőtt. Plinius összevetette Fenestella állítását – mi­sze­rint Tarquinius Priscus királysága idején Észak-Afrikában, Spanyolországban illetve Itáliában nem termesztettek olajfát – saját korával, amikor is nem csupán ezeken a vidékeken, de néhol jóval beljebb a szárazföldi területeken is voltak olajfaültetvények: „mostanában eljutott az Alpokon túlra, Galliába, és egészen Hispania középső részéig” (Plin. NH XV. 1.1. Hoffmann Zsuzsanna ford.). Azt a tényt, hogy Kr. e. 600 körül az Attikából Etruriába exportált olívaolaj szállítására használt SOS amforáknak nincs többé nyomuk, ugyanakkor megjelennek olyan etruszk cserépedények, melyeket olívaolajat tartalmazó, helyben készült illatszerek tárolására használtak, Fenestella nézetét alátámasztó bizonyítéknak tekintették. Diodorus Siculus megfigyelte, hogy a szicíliai görög kolónia, Akragas (Agrigento) a Kr. e. 5. században gazdagodott meg a Karthágóba exportált olívaolaj révén, mivel akkoriban még nem terjedt el az olajfakultúra Észak-Afrikában, noha ebben nem sokkal később bizonyosan változás állt be. Egy a Corpus Aristotelicumhoz tartozó mű azt állítja, hogy a föníciaiak exportáltak olívaolajat a spanyolországi Tartessosba, melyért cserébe ezüstöt kaptak. Később ez a vidék (Hispania Baetica) lett a Mediterrá­neum legfőbb olívaolaj-exportőre (Ps-Arist. Pr. 844a 17-24; vö. Diod. Sic. XIII. 81.4-5; Iust. Epit. XLIII. 4.1-2). Az irodalmi forrásokból következetes képet kapunk arra vonatkozóan, hogy a Földközi-tenger nyugati térségében a görög és föníciai kereskedelemnek és kolonizálásnak köszön­hetően terjedt el az olaj- és szőlőművelés a Kr. e. 800-tól kezdve.

 

A szőlő

 

Columella szerint a haszonnövények között első hely a szőlőt illeti meg: „nemcsak gyümölcsének édessége, hanem alkalmazkodóképessége miatt is, amelynek révén a világon mindenütt, minden ég­haj­laton – kivéve ha fagyos vagy túl forró – viszonozza az emberi gondozást. Egyformán termékeny a sík vidéken és a dombon, a kötött talajon nem kevésbé, mint a laza szerkezetűn, de éppen úgy a sovány, mint a zsíros, a nedves és száraz talajon. Egyedül ez tűri igen jól az időjárás viszontagságait, akár a hideget, akár a forróságot, akár a viharokat” (Colum. III.1.3-4. Hoffmann Zsuzsanna ford.). A szőlők közül két alaptípust emel ki a szerző: az étkezéshez és a borkészítéshez használt fajtákat; az előbbit nagy­városok közelében volt érdemes termeszteni, a piacok közelsége miatt, de a kemény bogyójú Vennuculát és Numisianát télire is eltették (Colum. III.2.1). A borszőlők közül leginkább az Aminea, Nomentanea és Apianae fajtákat dicsérték az ókori szerzők. Egyébként az első század végén már olyan sok szőlőfajta létezett, hogy Columella nem győzi felsorolni őket: „minden vidéknek, s minden egyes részének megvan a maga saját szőlőfajtája, amit a helyi szokás szerint neveznek el. Ezen fajták neve helyenként is különbözik. A hely megváltozása miatt… annyira megváltozik eredeti minőségük, hogy fel sem ismerhetők. Ezért magában Itáliában is – hogy ne beszéljek az egész földkerekségről – különbözőképpen nevezik őket” (Colum. III.2.30. Hoffmann Zsuzsanna ford.).

 

Alig volt az ókori Itáliának olyan valamennyire is megművelhető vidéke, földje, ahol ne próbálták volna meg a szőlő telepítését, és rendszerint nem is sikertelenül, hiszen az itáliai félsziget talaj- és éghajlati viszonyai következtében kiválóan alkalmas a szőlőművelésre. Dél-Itália borait már a Kr. e. 5. században Sophoklés is megdicsérte; a görögöktől eltanult szőlészetet a rómaiak igyekeztek meghono­sítani, majd tökéletesíteni. A szőlősgazdák rájöttek arra, hogy a talajhoz meg kell válogatni a legmegfe­lelőbb szőlőtőkéket, mivel nem közömbös, milyen minőségű és természetű talajba milyen fajta szőlőt ültetnek. Cato korában még csak néhány szőlőfajtát ismertek, Varro már tizenhetet, Columella vagy hatvanat sorol fel, és az alapos természettudós, az idősebb Plinius ennél is jóval többről emlékezik meg enciklopédiájában. A római szőlősgazdák mind a minőségre, mind a mennyiségre nagy gondot fordí­tottak. Már a Kr. e. 1. század végén áttértek a nagyobb hozamú gazdálkodásra. Cato korában egy iugeru­mon még csak hét-nyolcezer liter bort szüreteltek, de a megfelelő talajműveléssel, kapálással, trágyázással a hozamot emelni lehetett. Ha Columella idevágó számvetésének mélyére tekintünk, akkor a szőlőbirtok a befektetett és ráfordított tőkének évenként körülbelül hat százalékát hozta, ami korántsem érte el a kereskedelemben hasznosított készpénztőkéből, vagy az uzsoraüzletekből elért jövedelem szintjét. A szőlőgazdálkodást, a bortermelést mégis kedvező befektetésnek tartották, mert az ingatlan vásárlása kevesebb kockázatot rejtett magában, mint a kereskedelmi vagy hitelügyletek. A szőlősgazdáknak természetesen a bortermés, az ecet, valamint a passum eladásán kívül még egy bevé­teli forrásuk volt: a szőlővenyigék értékesítése.

 

A köztársaság korában az itáliai gazdáknak a szőlészet egyik igen jövedelmező forrása volt, ezért nem jó szemmel nézték az Itálián kívül fekvő tartományok növekvő bortermelését, hiszen ezek mind versenytársnak számítottak, márpedig az itáliai gazdák anyagi jólétét a köztársaság érdekeivel azonosították. Cicero szerint nem helyes, nem igazságos, de feltétlenül okos, hogy az Alpokon túl élő népeknek megtiltották a bor- és olajtermelést, csak azért, hogy az itáliai gazdák termelvényeiket magasabb áron értékesíthessék. Ennek a rendelkezésnek tulajdonítható, hogy Gallia később híres szőlőgazdasága a tartomány meghódítása után még jó ideig nem érte el Itália színvonalát, viszont az ott élő uralkodókörök kedvet kaptak a nemes itáliai borokra, és azokat nagyobb mennyiségben importálták. A pataviumi (Padova) birtokosok és kereskedők egyebek mellett bort is szállítottak ebbe az új provinciába, amin annyira meggazdagodtak, hogy a Pó-menti városban a Kr. u. 1. század elején már mintegy ötszáz vagyonos, lovagrendi család élt. Alig múlt el azonban néhány évtized, és a galliai, valamint más tartományok borai megjelentek az itáliai, a római piacon és a hazai bornak éles konkurenciát támasztottak. Elsőként Domitianus tiltotta meg, hogy Itáliában újabb szőlőskerteket létesítsenek, egyben elrendelte, hogy a tartományokban a szőlő ültetvények fele részét irtsák ki (Suet. Dom. 7). Ennek a rendelkezésnek – a történetíró, Suetonius tudósítása szerint – az volt az oka, hogy Domitianus uralkodása alatt egy esztendőben ugyan kitűnő szőlő- és bortermés volt, ellenben gabona alig termett. A császár azt hitte, hogy a gabona termesztését a szőlő kedvéért elhanyagolták, s ezért rendelkezett így. Valószínűbb azonban az a feltevés, hogy Domitianus az itáliai szőlősgazdákat fenye­gető veszélyes versenyt akarta megszüntetni, vagy legalábbis csökkenteni, és ezért újította fel a köztársaság egykori, már elfelejtett jogszabályát. Szerencsére a császár nem sokat törődött a rendelet betartatásával, ennek ellenére azt az óvatosabb tartományi földbirtokosok többé-kevésbé tiszteletben tartották. Domitianus csaknem kétszáz évvel korábbi tilalmát Probus császár Kr. u. 276-ban hatály­talanította, mivel a mai Franciaország, Spanyolország és Britannia valamennyi lakosának megengedte, hogy szőlőültetvényt birtokoljon (Aur. Vict. Caes. 37.3; SHA Prob. 18:8). A császár még katonáit is felhasználta békeidőben szőlőtelepítésre. Ez okozta vesztét: midőn szülővárosában, a pannoniai Sirmi­umban katonáival mocsarat csapoltatott le, hogy az így nyert földeken szőlőtőkéket ültessen, a legiona­riusok meggyilkolták.

 

Állattenyésztés

 

A mezőgazdaság másik legfontosabb ága volt az állattenyésztés. Varro is kiemelte művében, hogy a pecus (barom) szóból származott a pecunia (pénz) szó, és megjegyezte, hogy minden vagyon alapja az állattenyésztés. (A régi magyar nyelvben is a marha szó a vagyont is jelentette.) Minden római mező-gazdasági szakíró megegyezett abban, hogy az állattenyésztés hozza a legnagyobb hasznot a tulajdonos számára (Cic. De off. 2.89; Colum. 6. praef. 4–5; Plin. NH VIII. 29–30). Az idősebb Plinius feljegyezte, hogy egy bizonyos Claudius Isidorus vagyona Kr. e. 8-ban kelt végrendeletében: 4116 rabszolga, 3600 iga ökör, 257 000 aprómarha (főként juh), 60 millió HS készpénz, temetésre 1,1 millió HS-t hagyott (Plin. NH XXXIII. 47). „Nagyon valószínűtlen – mondja Garnsey és Saller –, hogy sok latifondisti akadt, aki az Isidoruséhoz fogható mértékű állattenyésztésre szakosodott volna.”

 

Varro a haszonállatokat (lábas jószágokat) két csoportra osztotta: a nagyállatokra (szarvasmarha, ló, szamár) és kisállatokra (juh, kecske, sertés). Ezek az állatfajták már az itáliai mezőgazdasági kultúra kezdetén benépesítették a kisgazdák tanyáit, hiszen ezekre szükség volt az ősi földműves hagyo­mányon alapuló, az isteneknek bemutatott áldozathoz suovetauriliához (sus: disznó, ovis: juh, taurus: bika). Columella négy szarvasmarhafajtát különböztetett meg: az alacsonyabb, gyengébb alkatú, fehér színű campaniait; a magasabb, fehér vagy vörös umbriait; a zömök, erőteljes etruszkot; és a kevésbé szép, viszont igen erős, szívós appennini szarvasmarhát. A római gazdák a szarvasmarhát sokra érté­kelték, szinte mindegyikük tartott is néhány barmot, hiszen éppen olyan hasznos volt igavonónak, mint amennyire szívesen fogyasztották a tehén tejéből készült termékeket, kedvelték a marha-húst, bőréből különféle használati tárgyat készítettek, trágyája pedig nélkülözhetetlen volt. És mint az imént említettük, a hagyományos tisztító áldozathoz bika is kellett.

 

A szarvasmarha mellett a lótenyésztést is kifizetődőnek tartották a római birtokosok, ezzel azonban csak nagyobb gazdaságokban foglalkoztak. A jóvérű tenyészmének beszerzése, magas ára miatt kisgazdák számára szinte elérhetetlen volt, s a ménes (equitum) tartásához tágas rétre, mezőre volt szükség. Varro és Columella szerint a lótenyésztés különösen Apulia síkságain virágzott. A lovakat (equus) alkalmasságuk szerint négy különféle célra használták fel a rómaiak: igavonásra, lovaglásra (főként katonaságnál), versenyzésre és tenyésztésre. A gazdaságokban kocsit vontattak, igát húzattak es vizet hordattak a lovakkal, cséplésre is használták, trágyájukra pedig mindig szükség volt. A római lószakértők különösen a hispaniai paripákat magasztalták, sőt egy kitűnő szakíró, Vegetius szerint még a kiváló afrikai (arabs) lovak ereiben is hispaniai ősök vére csörgedezett. Versenyeken a cappadociai, afrikai, hispaniai és szicíliai tenyésztésű lovakat futtatták, elmondhatjuk azonban, hogy a legjobb futókat – bárhonnan származtak is – Rómába és Itáliába hozták. Amikor azután a cirkuszi kocsiversenyek divatja fellendült, az egyes versenyistállók (factio), amelyeknek szinte már politikai szint kölcsönöztek a szurkolók, saját méneseikben tenyésztették ki a legjobb versenylovakat.

 

A római gazdák jóval kevesebb szamarat (asinus) tenyésztettek, mint lovat, de teherhordásra, igavonásra szívesen használták, viszont lovaglásra kevésbé tartották alkalmasnak. Főleg a tartományokból importálták a jó tenyészállatokat, a szicíliai fülesek mindig híresek voltak. Egyébként a szamarakat nem nagyon becsülték, lustának, makacsnak tartották, és valakit szamárnak nevezni Rómában sem ment éppen dicséretszámba. A szamár és ló párosítása folytán született öszvéreket (mulus) teherbírásuk, kitartásuk és nem utolsósorban igénytelenségük miatt szívesen tartották, s ezért tenyésztették is. A hadseregben az öszvérek hordozták a katonák felszerelését, menetelés közben a fegyvereket, a poggyászt és a hadigépek alkatrészeit. A rómaiak az öszvéreket különösen utazáshoz használták szívesen, mert a hegyi ösvényeken biztosan és óvatosan közlekedtek. A császárkorban mind az uralkodók, mind a nagyurak valóságos fényt űztek abból, kinek van szebb, jobb öszvére. Nem meglepő tehát, hogy ezeket a kedvelt, csupán a fényűzést szolgáló állatokat drága, ékes kantárral, gyeplővel szerszámozták fel. Érthető az is, hogy a rómaiak drága pénzen vásárolt lovaikat, öszvéreiket, amennyiben megbetegedtek, gondosan ápoltatták, és állatorvossal (mulomedicus) kezeltették; többen közülük vagy legalábbis azok, akik ezt a tudományt megtanulták, mint Columella, Vegetius és Palladius, könyvekben is feldolgozták, és a mulomedi­cinát ekként közkinccsé tették.

 

A juh gyapját szövetek készítésére használták, tejét a tehéntejnél is többre becsülték. A juh- és birkanyájat nappal kiterelték a legelőre, az éjszakát pedig akolban (ovile) töltötték, voltak olyan gazdák is, akik a juhnyájaikat éjjel-nappal a szabadban, a legelőn tartották. Nyugaton az egyik leghíresebb juhtenyésztő hely a Crau síksága volt: „Massalia és a Rhodanos torkolata között síkság terül el a tengertől mintegy 100 stadionnyira, az átmérője is ugyanannyi, egészen kör alakú; kőmezőnek nevezik természeti sajátossága alapján, mert tele van tenyérnyi kövekkel, s ezek közt olyan fű terem, amely a nyájak számára bőséges legelőt biztosít, közben pedig tavak, sósforrások vannak és kősó. Az azon túl elterülő vidék is véges-végig nagyon szeles, erre a síkságra pedig különösen heves és borzasztó északi szél zúdul” (Strabón IV. 1.7. C 192). Pliniustól azt megtudjuk, hogy az a különleges fűféle, amely az itteni sokezres nyájakat hizlalta, a thymus, vagyis a méz- vagy citromfű volt (Melissa officinalis L.) (Plin. NH XXI. 57). Egyes források szerint a Kr. u. 1–4. század között akár 100 000 juhot is tenyészthettek a Crau vidékén. A régészek Négeirion/Négrès mellett egy 40-65 m hosszú és 10 m széles akolt is feltártak, amit a Strabón által említett szelek miatt észak felé tájoltak. Megtalálták a pásztorok kunyhóját, kútját, tűzhelyét és néhány szerszámát is, amelyek érdekessége, hogy a 19. században még mindig ugyanilyen aklokat használtak a Crau területén. A kecskefélék (capra) meg a legkopárabb hegyvidékeken is találtak eleséget maguknak, és ezért a kis, főleg hegyi gazdaságokban szívesen tartották őket. A kecske és juh együtt fordul elő a nyájakban (Varro de re rust. II. 3.10), bár a zooarcheológiai adatok szerint (Dél- és Közép-Italiában, a köztársaságkor végén) a juhok és kecskék aránya 80–20% volt a lelőhelyeken. Ez a számadat minden bizonnyal a gyapjú iránti kereslet nagy mértékére utal.

 

A sertés (porcus) tartása is kifizetődött, mivel nem került sokba. A malacokat főként makkal és kölessel etették, az ínyencek számára pedig körtével és fügével hizlalták. A rómaiaknál, akárcsak nálunk, a disznóölés télvíz idején történt, a disznótor a gazdák téli örömei közé tartozott. A hurkát, kolbászt nagyon szerették, és bizonyára alig akadt olyan kisgazda, akinek az éléskamrájában ne függött volna több rúd kolbász, füstölt hurka, egy két oldalszalonna. A húst besózva hordókban tartósították. Az ismert ínyenc, M. Gavius Apicius szakácskönyve (nem az egyetlen ilyennemű munka Rómában!) szerint a sertés különböző részeiből harminckét különféle ételt lehet készíteni, és a sertéspecsenyét huszonkét féle módon lehet kisütni. A disznóhús a római lakomák főfogásának számított. Ezzel is magyarázható, hogy a sertéseket könnyűszerrel, bármikor értékesíteni lehetett.

 

A pastio villatica

 

A köztársaságkor végére a pastio villatica a luxusélelmiszereket termelő villagazdaság szinonimájává vált (Varro RR X. 6). A villa rustica madárházaiban (aviarium, ornithotrophion) ezerszámra tenyész­tették a különféle énekes és apró madarakat, így a rigót, fenyőrigót, fülemülét, fürjet, fecskét, foglyot, galambot, gerlét stb. A majorság udvaraiban és óljaiban nagy tételekben nevelték a pecsenyének való szárnyasokat: a baromfit, gyöngytyúkot, libát, kacsát, pávát, darut és másokat. A körülmények változására jellemző, hogy a Kr. e. 161. évi lex Fannia sumptuaria még tiltotta az aprómadarak hizlalását (Plin. NH X. 139), Kr. e. 115-ben pedig rendeletben tiltották meg a madarak, osztriga és mókus/pele importját (Plin. NH VIII. 223). Madártenyészetet Itáliában először M. Laenius Strabo római lovag létesített brundisiumi birtokán (Plin. NH III. 5,8; X. 141). A fenyőrigó hízlalását Lucullus hozta divatba, ami igen nagy nyereséget biztosított a tenyésztőknek (Plut. Pomp. 2.12). Varro elmondja, hogy egy gazda egy esztendő alatt ötezer rigót adott el, és így hatvanezer sestertiust keresett, vagyis a rigótenyésztéssel több bevételre lehetett szert tenni, mint Varro kétszáz iugerumnyi, hagyományos módon megművelt birtokának összes termésével! A háziasított madarak közül igen fontos volt a galamb, amit nem csak étkezésre tenyésztettek, hanem hírvivőknek is alkalmazták őket, Keleten pedig a galambtrágyát talajjavításra használták. Voltak olyan columba­riumok, amelyekben 5000 galamb fért el. Cato még csak mellékesen gondolt a baromfi eladására, Varro már azt állapítja meg, hogy több hasznot hoz a páva tenyésztése, mint a baromfié (RR III. 4.1). A villához csatlakozó vadaskertekben (leporaria, vivaria) – amit elsőként Fulvius Lippinus alapított Tarquinii mel­letti birtokán (Plin. NH VIII. 211) – nyulak, vaddisznók, szarvasok, őzek, vadjuhok és vadkecskék legel­tek. Nem feledkeztek meg a csemegének számító éti csiga (Helix pomatia), a mókus (Sciurus vulga­ris) és a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius) tenyésztéséről sem. A legújabb kutatások szerint az itáliai éti csiga még az egyiptomi Keleti-Sivatagba is eljutott. Természetesen ezek a ritka élelmiszerek előállítására szakosodott villák a nagyvárosi piacok közelében helyezkedtek el.

 

Bibliográfia

 

• CARANDINI, Andrea: Columella’s vineyard and the rationality of the Roman economy. Opus 2 (1983) 177-204.

• DUNCAN-JONES, Richard P.: The Economy of the Roman Empire. Quantitative Studies, 2nd ed. Cambridge: Cambridge University Press, 1982, 33-59.

• ERDKAMP, Paul: The Grain Market in the Roman Empire: A Social, Political and Economic Study. Cambridge: Cambridge University Press, 2005.

• FREGONI, Mario: Origini della vite e della viticoltura: contributo dei popoli antichi. Aosta: Musumeci, 1991.

• GARNSEY, Peter: Famine and Food Supply in the Graeco-Roman World: Responses to Risk and Crisis. Cambridge: Cambridge University Press, 1988.

• GRÜLL Tibor: A római birodalom gazdasága. Budapest: Gondolat, 2017.

• HOFFMANN Zsuzsanna: Mezőgazdaság és agrárviszonyok az ókori Rómában ‒ A köztársaság és a principatus kora. Szeged: JATEPress, 2014.

• MATTINGLY, David J.: Regional Variation in Roman Olio-Culture: Some Problems of Comparability. In Jan Carlsen, Peter Ørsted, Jens Erik Skydsgaard (eds.): Landuse in the Roman Empire. Roma: L’Erma di Bretschneider, 1993, 91-113.

• PETERS, Joris: Roman Animal Husbandry and Stockbreeding. A Synthesis of Archaeo-Zoological Study and Written and Pictorial Documentation (Passauer Universitätsschriften zur Archäologie 5.) Rahden: Verlag Marie Leidorf, 1996.

• RICKMAN, Geoffrey: The Corn Supply of Ancient Rome. Oxford: Oxford University Press, 1980.

• RINKEWITZ, Wolfgang: Pastio villatica. Untersuchungen zur intensiven Hoftierhaltung in der römischen Landwirtschaft (Europäische Hochschulschriften Reihe 3. Geschichte und ihre Hilfswissenschaften Bd. 234.) Frankfurt–New York: P. Lang, 1984.

• SALLARES, Robert: The Ecology of the Ancient Greek World. London: Duckworth, 1991, 29-34.

• SPURR, Michael S.: Arable Cultivation in Roman Italy, 200 B.C.–A.D.100. (Journal of Roman Studies Monographs 3.) London: Society for the Promotion of Roman Studies, 1986.

• TCHERNIA, André: Le vin de l’Italie romaine: essai d’histoire économique d’après les amphores (Bibliothèque des Écoles françaises d’Athénes et de Rome 261.) Rome: École française de Rome, Paris, de Boccard, 1986, 209-218.