MEZŐGAZDASÁG ÉS ÁLLATTENYÉSZTÉS

Vitán felül áll, hogy az ókori gazdaságnak a mezőgazdaság képezte alapját. A mediterrán mezőgazdaság egyfajta polikul­túra, amely a gabonafélék (elsősorban búza és árpa), olajbogyó, szőlő művelésén (és gyakran köztestermesztésén) alapszik, de fontos szerepet kapnak a hüvelyesek (disznóbab, csicseriborsó, lencse stb.) is, amelyek a fehérjék kiegyensúlyozott keverékét nyújtják az étrendben. A kultúrnövényeknek ez a kombinációja már Kr. e. 3000-ben is létezett a Közel-Keleten, a Mediterráneum nyugati felében azonban csak a Kr. e. 1. évezredben terjedt el.

 

Búzafélék

 

A Kr. e. 3. század második felétől Róma gabonaellátását még főként Sardiniából és Siciliából fe­dezték Puteoli kikötőjén keresztül. A köztársaságkori Sicilia a rómaiak szemében a város „gabonásko­sará­nak” számított (provincia frumentaria, Cic. Dom. 25), amit az itt vert pénzeken kalásszal szimbo­lizáltak. A keleten harcoló csapatok ellátásába természetesen a legközelebbi gabonatermő terü­leteket is bevonták, mint például Thesszália esetében is történt. Róma ellátásába a Kr. e. 2. század közepétől fogva bekapcsolódott Észak-Afrika, majd a Kr. e. 1. század utolsó harmadától Egyiptom, mely­nek gabonatermését Róma gyakorlatilag kisajátította. A Nílusmenti országban a Ptolemaida időszak dere­kán (kb. Kr. e. 150 k.) a Deltavidéken 16 000 km²; a Nílus völgyében 10 000 km²; a Fajjúm-oázisban pedig 1300 km² területet műveltek. Az egyedülálló forrásadottságoknak köszönhetően a 42 egyiptomi kerület (nomos) némelyikéből közelebbi számokat is ismerünk: Hermopolis nomosban 1140 km² (413 820 arura); Oxyrhynchus nomosban 780 km² (283 140 arura); Arsinoé nomosban (Fajjúm) kb. 900 km² (326 700 arura) terület állt művelés alatt a Kr. u. 4. században. Azt is tudjuk, hogy – szintén ugyanebben a században – Oxyrhynchus nomosban 202 534 arura (552 km²) vetésterület után szedték be a gabona­adót, ami a teljes megművelhető terület 72%-át tette ki. De ugyanilyen fontos termőterü­letnek számí­tott Észak-Afrika Cyrenaicától Numidiáig elterülő sík vidéke a 150 mm-es izohiétán belül, vagyis a sivatag határáig. (Egy Kyrénében talált felirat részletesen felsorolja azt az ötvenegy települést, ahová gabonát szállítottak a Ptolemaidák, SEG IX, 2 = Tod, GHI 196, Kr. e. 330/326.) Az egyiptomi gabonában hagyo­mányosan részesülő kelet-mediterrán területeknek csak a Róma által meghagyott felesleg jutott. Hadrianus 127-ben egy tralleisi polgárnak adott engedélyt arra, hogy 60 ezer modius gabonát vásároljon városa számára (I.Trall. 77, 80), és Ephesos városa ugyancsak abban a kiváltságban részesült, hogy Alexandriából vehetett magának gabonát (I.Eph. VII 1 3016). Egy előkelő spártai polgár azzal dicsekedett feliratán, hogy Egyiptomból hozott gabonát polgártársainak (SEG XI 491). Hispania Baetica csak a császárkor első századában csatlakozott a gabonaexportőrökhöz. A Kr. u. 25–50 között épült ostiai Terme sotto la Via dei Vigili mozaikján már mindenesetre a négy legfőbb gabonaszállító provin­cia: Aegyptus, Africa, Sicilia és Hispania allegorikus figurája szerepel. Tacitus egy adata szerint külö­nösen az Africából és Egyiptomból érkező gabona nyomott a latban Róma élelmezése szempontjából (Tac. Ann. XII. 43.2). Két ókori irodalmi adat azt erősíti meg, hogy az egyiptomi gabona négy (Ios. Bell. II. 16.4. [383, 386]), az africai pedig legalább hat hónapig táplálta a császárváros lakosságát (Epit. de Caes. I. 6), a maradékot pedig a többi említett provinciából (Baetica, Sicilia, Sardinia) szerezték be. Traianus korától kezdve az africai és egyiptomi gabona fő kikötőjének Portus (Ostia) számított, bár Puteoli szerepe továbbra sem volt elhanyagolható a keleti kereskedelemben.

 

 

Az olajfa

 

Ma kb. 800 millió olajfát tartanak számon a világon, amelynek 98%-a a mediterrán térségben található. Columella szerint ez minden fák között az első (olea quae prima omnium arborum est, V. 8.1). Mivel különböző adottságú régiókban termesztik, sokféle kultivációs módja alakult ki az idők során. Az olajfa még a rossz talajokon is megnő, de 16–22 °C átlaghőmérsékletet és legalább évi 150 mm csapadékot igényel, továbbá csak legfeljebb 500–700 m tengerszint feletti magasságig terem (kivéve a Maghreb országokat, ahol 1000 m-en is található olajfa). Az olajfa-kultúra az Kr. e. 200 és Kr. u. 200 közötti időszakban elérte terjeszkedésének legszélső határait. Mivel a fa akár több ezer évig is elél, nincs természetes ellensége, és ha gyökere a földben marad, szinte kipusztíthatatlan, sokértelmű jelképpé is vált az ókori kultúrákban. A régészet segítségével sokat haladt előre az ókori olajfatermesztés kutatása. A légifotókon jól látszanak az egykori ültetvények, különösen a sík vidékeken. Az egykori Római Birodalom területén számos mediterrán tartomány gazdaságában játszott fő szerepet az olaj. Így mindenekelőtt Észak-Afrikában és Hispania Baeticában, és kisebb részben Kis-Ázsiában. A Syriában, az Orontés bal partjának 5500 km²-es mészkőfennsíkján egy 140 km hosszú és 30-40 km széles sávban található több száz „halott város” egykori gazdaságát is az olajtermesztés jelentette.

Az olajfát szinte sohasem ültetik magról, hanem bujtással szaporítják. Az új fának mintegy húsz évre van szüksége, amíg termést hoz, tehát csak tartós béke idején volt érdemes olajfaültetvényeket létrehozni. Innen (is) érthető, miért vált ez a növény a béke szimbólumává. Az olajfa kétévente hoz termést, de ennek mennyisége igen hektikusan változhat az éghajlati változások szerint – az olajter­mesztés azonban ezzel együtt sem jelent akkora kockázatot, mint a szőlőművelés és borter­melés. Az olajfa művelése igen kevés gondozást kíván, ám szüretelése rendkívül munkaigényes: az olajfát sem rázni, sem bottal ütni nem szabad, így minden szemet kézzel szakítanak le a fáról. A zöld olajmagvakat késő ősszel, a feketéket pedig télen szedik le, így az olajszüret jól illeszkedik a három fő mediterrán haszonnövény betakarításának sorába: nyár végén aratják a gabonát, kora ősszel szedik le a szőlőt, és késő ősszel (kétévente) indul meg az olajszüret. Szemben a borral és a gabonával, az olaj különleges tárolási módszerek nélkül egy évig is eltartható, tehát tartós fogyasztási cikk. Az olívaolaj tápértéke igen magas, 100 gr megfelel 1,5 liter tejnek. A mediterrán vidékeken fogyasztását a római korban 20–50 liter/fő közé teszik, de az olajat nemcsak étkezési célokra használták. Mindenekelőtt világításra, lámpaolajként volt rá szükség (csak Rómában évi 3 millió liter fogyott ebből), ezen kívül parfümök, kozmetikumok, tisztálkodószerek kedvelt alapanyagaként is használták, főleg a campaniai olajat. A préselés során keletkezett szilárd hulladék sem veszett kárba, ezt tüzelőként vagy takarmányként hasznosították; a folyékony mellékterméket (amurca) pedig talajjavításra használták. Az olaj sokféle felhasználási módja miatt igen nagy volt rá az igény, ami hatalmas volumenű kereske­delmet generált.

 

Az idősebb Plinius és Columella a korábbi mezőgazdasági szak­i­rodalom tanulmányozása során megfigyelte, hogy az olaj- és szőlőültetvények földrajzi elterjedése saját korukra (a Kr. u. 1. századra) ugrásszerűen megnőtt. Plinius összevetette Fenestella állítását – mi­sze­rint Tarquinius Priscus királysága idején Észak-Afrikában, Spanyolországban illetve Itáliában nem termesztettek olajfát – saját korával, amikor is nem csupán ezeken a vidékeken, de néhol jóval beljebb a szárazföldi területeken is voltak olajfaültetvények: „mostanában eljutott az Alpokon túlra, Galliába, és egészen Hispania középső részéig” (Plin. NH XV. 1.1. Hoffmann Zsuzsanna ford.). Azt a tényt, hogy Kr. e. 600 körül az Attikából Etruriába exportált olívaolaj szállítására használt SOS amforáknak nincs többé nyomuk, ugyanakkor megjelennek olyan etruszk cserépedények, melyeket olívaolajat tartalmazó, helyben készült illatszerek tárolására használtak, Fenestella nézetét alátámasztó bizonyítéknak tekintették. Diodorus Siculus megfigyelte, hogy a szicíliai görög kolónia, Akragas (Agrigento) a Kr. e. 5. században gazdagodott meg a Karthágóba exportált olívaolaj révén, mivel akkoriban még nem terjedt el az olajfakultúra Észak-Afrikában, noha ebben nem sokkal később bizonyosan változás állt be. Egy a Corpus Aristotelicumhoz tartozó mű azt állítja, hogy a föníciaiak exportáltak olívaolajat a spanyolországi Tartessosba, melyért cserébe ezüstöt kaptak. Később ez a vidék (Hispania Baetica) lett a Mediterrá­neum legfőbb olívaolaj-exportőre (Ps-Arist. Pr. 844a 17-24; vö. Diod. Sic. XIII. 81.4-5; Iust. Epit. XLIII. 4.1-2). Az irodalmi forrásokból következetes képet kapunk arra vonatkozóan, hogy a Földközi-tenger nyugati térségében a görög és föníciai kereskedelemnek és kolonizálásnak köszön­hetően terjedt el az olaj- és szőlőművelés a Kr. e. 800-tól kezdve.

 

A szőlő

 

Columella szerint a haszonnövények között első hely a szőlőt illeti meg: „nemcsak gyümölcsének édessége, hanem alkalmazkodóképessége miatt is, amelynek révén a világon mindenütt, minden ég­haj­laton – kivéve ha fagyos vagy túl forró – viszonozza az emberi gondozást. Egyformán termékeny a sík vidéken és a dombon, a kötött talajon nem kevésbé, mint a laza szerkezetűn, de éppen úgy a sovány, mint a zsíros, a nedves és száraz talajon. Egyedül ez tűri igen jól az időjárás viszontagságait, akár a hideget, akár a forróságot, akár a viharokat” (Colum. III.1.3-4. Hoffmann Zsuzsanna ford.). A szőlők közül két alaptípust emel ki a szerző: az étkezéshez és a borkészítéshez használt fajtákat; az előbbit nagy­városok közelében volt érdemes termeszteni, a piacok közelsége miatt, de a kemény bogyójú Vennuculát és Numisianát télire is eltették (Colum. III.2.1). A borszőlők közül leginkább az Aminea, Nomentanea és Apianae fajtákat dicsérték az ókori szerzők. Egyébként az első század végén már olyan sok szőlőfajta létezett, hogy Columella nem győzi felsorolni őket: „minden vidéknek, s minden egyes részének megvan a maga saját szőlőfajtája, amit a helyi szokás szerint neveznek el. Ezen fajták neve helyenként is különbözik. A hely megváltozása miatt… annyira megváltozik eredeti minőségük, hogy fel sem ismerhetők. Ezért magában Itáliában is – hogy ne beszéljek az egész földkerekségről – különbözőképpen nevezik őket” (Colum. III.2.30. Hoffmann Zsuzsanna ford.).

 

Alig volt az ókori Itáliának olyan valamennyire is megművelhető vidéke, földje, ahol ne próbálták volna meg a szőlő telepítését, és rendszerint nem is sikertelenül, hiszen az itáliai félsziget talaj- és éghajlati viszonyai következtében kiválóan alkalmas a szőlőművelésre. Dél-Itália borait már a Kr. e. 5. században Sophoklés is megdicsérte; a görögöktől eltanult szőlészetet a rómaiak igyekeztek meghono­sítani, majd tökéletesíteni. A szőlősgazdák rájöttek arra, hogy a talajhoz meg kell válogatni a legmegfe­lelőbb szőlőtőkéket, mivel nem közömbös, milyen minőségű és természetű talajba milyen fajta szőlőt ültetnek. Cato korában még csak néhány szőlőfajtát ismertek, Varro már tizenhetet, Columella vagy hatvanat sorol fel, és az alapos természettudós, az idősebb Plinius ennél is jóval többről emlékezik meg enciklopédiájában. A római szőlősgazdák mind a minőségre, mind a mennyiségre nagy gondot fordí­tottak. Már a Kr. e. 1. század végén áttértek a nagyobb hozamú gazdálkodásra. Cato korában egy iugeru­mon még csak hét-nyolcezer liter bort szüreteltek, de a megfelelő talajműveléssel, kapálással, trágyázással a hozamot emelni lehetett. Ha Columella idevágó számvetésének mélyére tekintünk, akkor a szőlőbirtok a befektetett és ráfordított tőkének évenként körülbelül hat százalékát hozta, ami korántsem érte el a kereskedelemben hasznosított készpénztőkéből, vagy az uzsoraüzletekből elért jövedelem szintjét. A szőlőgazdálkodást, a bortermelést mégis kedvező befektetésnek tartották, mert az ingatlan vásárlása kevesebb kockázatot rejtett magában, mint a kereskedelmi vagy hitelügyletek. A szőlősgazdáknak természetesen a bortermés, az ecet, valamint a passum eladásán kívül még egy bevé­teli forrásuk volt: a szőlővenyigék értékesítése.

 

A köztársaság korában az itáliai gazdáknak a szőlészet egyik igen jövedelmező forrása volt, ezért nem jó szemmel nézték az Itálián kívül fekvő tartományok növekvő bortermelését, hiszen ezek mind versenytársnak számítottak, márpedig az itáliai gazdák anyagi jólétét a köztársaság érdekeivel azonosították. Cicero szerint nem helyes, nem igazságos, de feltétlenül okos, hogy az Alpokon túl élő népeknek megtiltották a bor- és olajtermelést, csak azért, hogy az itáliai gazdák termelvényeiket magasabb áron értékesíthessék. Ennek a rendelkezésnek tulajdonítható, hogy Gallia később híres szőlőgazdasága a tartomány meghódítása után még jó ideig nem érte el Itália színvonalát, viszont az ott élő uralkodókörök kedvet kaptak a nemes itáliai borokra, és azokat nagyobb mennyiségben importálták. A pataviumi (Padova) birtokosok és kereskedők egyebek mellett bort is szállítottak ebbe az új provinciába, amin annyira meggazdagodtak, hogy a Pó-menti városban a Kr. u. 1. század elején már mintegy ötszáz vagyonos, lovagrendi család élt. Alig múlt el azonban néhány évtized, és a galliai, valamint más tartományok borai megjelentek az itáliai, a római piacon és a hazai bornak éles konkurenciát támasztottak. Elsőként Domitianus tiltotta meg, hogy Itáliában újabb szőlőskerteket létesítsenek, egyben elrendelte, hogy a tartományokban a szőlő ültetvények fele részét irtsák ki (Suet. Dom. 7). Ennek a rendelkezésnek – a történetíró, Suetonius tudósítása szerint – az volt az oka, hogy Domitianus uralkodása alatt egy esztendőben ugyan kitűnő szőlő- és bortermés volt, ellenben gabona alig termett. A császár azt hitte, hogy a gabona termesztését a szőlő kedvéért elhanyagolták, s ezért rendelkezett így. Valószínűbb azonban az a feltevés, hogy Domitianus az itáliai szőlősgazdákat fenye­gető veszélyes versenyt akarta megszüntetni, vagy legalábbis csökkenteni, és ezért újította fel a köztársaság egykori, már elfelejtett jogszabályát. Szerencsére a császár nem sokat törődött a rendelet betartatásával, ennek ellenére azt az óvatosabb tartományi földbirtokosok többé-kevésbé tiszteletben tartották. Domitianus csaknem kétszáz évvel korábbi tilalmát Probus császár Kr. u. 276-ban hatály­talanította, mivel a mai Franciaország, Spanyolország és Britannia valamennyi lakosának megengedte, hogy szőlőültetvényt birtokoljon (Aur. Vict. Caes. 37.3; SHA Prob. 18:8). A császár még katonáit is felhasználta békeidőben szőlőtelepítésre. Ez okozta vesztét: midőn szülővárosában, a pannoniai Sirmi­umban katonáival mocsarat csapoltatott le, hogy az így nyert földeken szőlőtőkéket ültessen, a legiona­riusok meggyilkolták.

 

Állattenyésztés

 

A mezőgazdaság másik legfontosabb ága volt az állattenyésztés. Varro is kiemelte művében, hogy a pecus (barom) szóból származott a pecunia (pénz) szó, és megjegyezte, hogy minden vagyon alapja az állattenyésztés. (A régi magyar nyelvben is a marha szó a vagyont is jelentette.) Minden római mező-gazdasági szakíró megegyezett abban, hogy az állattenyésztés hozza a legnagyobb hasznot a tulajdonos számára (Cic. De off. 2.89; Colum. 6. praef. 4–5; Plin. NH VIII. 29–30). Az idősebb Plinius feljegyezte, hogy egy bizonyos Claudius Isidorus vagyona Kr. e. 8-ban kelt végrendeletében: 4116 rabszolga, 3600 iga ökör, 257 000 aprómarha (főként juh), 60 millió HS készpénz, temetésre 1,1 millió HS-t hagyott (Plin. NH XXXIII. 47). „Nagyon valószínűtlen – mondja Garnsey és Saller –, hogy sok latifondisti akadt, aki az Isidoruséhoz fogható mértékű állattenyésztésre szakosodott volna.”

 

Varro a haszonállatokat (lábas jószágokat) két csoportra osztotta: a nagyállatokra (szarvasmarha, ló, szamár) és kisállatokra (juh, kecske, sertés). Ezek az állatfajták már az itáliai mezőgazdasági kultúra kezdetén benépesítették a kisgazdák tanyáit, hiszen ezekre szükség volt az ősi földműves hagyo­mányon alapuló, az isteneknek bemutatott áldozathoz suovetauriliához (sus: disznó, ovis: juh, taurus: bika). Columella négy szarvasmarhafajtát különböztetett meg: az alacsonyabb, gyengébb alkatú, fehér színű campaniait; a magasabb, fehér vagy vörös umbriait; a zömök, erőteljes etruszkot; és a kevésbé szép, viszont igen erős, szívós appennini szarvasmarhát. A római gazdák a szarvasmarhát sokra érté­kelték, szinte mindegyikük tartott is néhány barmot, hiszen éppen olyan hasznos volt igavonónak, mint amennyire szívesen fogyasztották a tehén tejéből készült termékeket, kedvelték a marha-húst, bőréből különféle használati tárgyat készítettek, trágyája pedig nélkülözhetetlen volt. És mint az imént említettük, a hagyományos tisztító áldozathoz bika is kellett.

 

A szarvasmarha mellett a lótenyésztést is kifizetődőnek tartották a római birtokosok, ezzel azonban csak nagyobb gazdaságokban foglalkoztak. A jóvérű tenyészmének beszerzése, magas ára miatt kisgazdák számára szinte elérhetetlen volt, s a ménes (equitum) tartásához tágas rétre, mezőre volt szükség. Varro és Columella szerint a lótenyésztés különösen Apulia síkságain virágzott. A lovakat (equus) alkalmasságuk szerint négy különféle célra használták fel a rómaiak: igavonásra, lovaglásra (főként katonaságnál), versenyzésre és tenyésztésre. A gazdaságokban kocsit vontattak, igát húzattak es vizet hordattak a lovakkal, cséplésre is használták, trágyájukra pedig mindig szükség volt. A római lószakértők különösen a hispaniai paripákat magasztalták, sőt egy kitűnő szakíró, Vegetius szerint még a kiváló afrikai (arabs) lovak ereiben is hispaniai ősök vére csörgedezett. Versenyeken a cappadociai, afrikai, hispaniai és szicíliai tenyésztésű lovakat futtatták, elmondhatjuk azonban, hogy a legjobb futókat – bárhonnan származtak is – Rómába és Itáliába hozták. Amikor azután a cirkuszi kocsiversenyek divatja fellendült, az egyes versenyistállók (factio), amelyeknek szinte már politikai szint kölcsönöztek a szurkolók, saját méneseikben tenyésztették ki a legjobb versenylovakat.

 

A római gazdák jóval kevesebb szamarat (asinus) tenyésztettek, mint lovat, de teherhordásra, igavonásra szívesen használták, viszont lovaglásra kevésbé tartották alkalmasnak. Főleg a tartományokból importálták a jó tenyészállatokat, a szicíliai fülesek mindig híresek voltak. Egyébként a szamarakat nem nagyon becsülték, lustának, makacsnak tartották, és valakit szamárnak nevezni Rómában sem ment éppen dicséretszámba. A szamár és ló párosítása folytán született öszvéreket (mulus) teherbírásuk, kitartásuk és nem utolsósorban igénytelenségük miatt szívesen tartották, s ezért tenyésztették is. A hadseregben az öszvérek hordozták a katonák felszerelését, menetelés közben a fegyvereket, a poggyászt és a hadigépek alkatrészeit. A rómaiak az öszvéreket különösen utazáshoz használták szívesen, mert a hegyi ösvényeken biztosan és óvatosan közlekedtek. A császárkorban mind az uralkodók, mind a nagyurak valóságos fényt űztek abból, kinek van szebb, jobb öszvére. Nem meglepő tehát, hogy ezeket a kedvelt, csupán a fényűzést szolgáló állatokat drága, ékes kantárral, gyeplővel szerszámozták fel. Érthető az is, hogy a rómaiak drága pénzen vásárolt lovaikat, öszvéreiket, amennyiben megbetegedtek, gondosan ápoltatták, és állatorvossal (mulomedicus) kezeltették; többen közülük vagy legalábbis azok, akik ezt a tudományt megtanulták, mint Columella, Vegetius és Palladius, könyvekben is feldolgozták, és a mulomedi­cinát ekként közkinccsé tették.

 

A juh gyapját szövetek készítésére használták, tejét a tehéntejnél is többre becsülték. A juh- és birkanyájat nappal kiterelték a legelőre, az éjszakát pedig akolban (ovile) töltötték, voltak olyan gazdák is, akik a juhnyájaikat éjjel-nappal a szabadban, a legelőn tartották. Nyugaton az egyik leghíresebb juhtenyésztő hely a Crau síksága volt: „Massalia és a Rhodanos torkolata között síkság terül el a tengertől mintegy 100 stadionnyira, az átmérője is ugyanannyi, egészen kör alakú; kőmezőnek nevezik természeti sajátossága alapján, mert tele van tenyérnyi kövekkel, s ezek közt olyan fű terem, amely a nyájak számára bőséges legelőt biztosít, közben pedig tavak, sósforrások vannak és kősó. Az azon túl elterülő vidék is véges-végig nagyon szeles, erre a síkságra pedig különösen heves és borzasztó északi szél zúdul” (Strabón IV. 1.7. C 192). Pliniustól azt megtudjuk, hogy az a különleges fűféle, amely az itteni sokezres nyájakat hizlalta, a thymus, vagyis a méz- vagy citromfű volt (Melissa officinalis L.) (Plin. NH XXI. 57). Egyes források szerint a Kr. u. 1–4. század között akár 100 000 juhot is tenyészthettek a Crau vidékén. A régészek Négeirion/Négrès mellett egy 40-65 m hosszú és 10 m széles akolt is feltártak, amit a Strabón által említett szelek miatt észak felé tájoltak. Megtalálták a pásztorok kunyhóját, kútját, tűzhelyét és néhány szerszámát is, amelyek érdekessége, hogy a 19. században még mindig ugyanilyen aklokat használtak a Crau területén. A kecskefélék (capra) meg a legkopárabb hegyvidékeken is találtak eleséget maguknak, és ezért a kis, főleg hegyi gazdaságokban szívesen tartották őket. A kecske és juh együtt fordul elő a nyájakban (Varro de re rust. II. 3.10), bár a zooarcheológiai adatok szerint (Dél- és Közép-Italiában, a köztársaságkor végén) a juhok és kecskék aránya 80–20% volt a lelőhelyeken. Ez a számadat minden bizonnyal a gyapjú iránti kereslet nagy mértékére utal.

 

A sertés (porcus) tartása is kifizetődött, mivel nem került sokba. A malacokat főként makkal és kölessel etették, az ínyencek számára pedig körtével és fügével hizlalták. A rómaiaknál, akárcsak nálunk, a disznóölés télvíz idején történt, a disznótor a gazdák téli örömei közé tartozott. A hurkát, kolbászt nagyon szerették, és bizonyára alig akadt olyan kisgazda, akinek az éléskamrájában ne függött volna több rúd kolbász, füstölt hurka, egy két oldalszalonna. A húst besózva hordókban tartósították. Az ismert ínyenc, M. Gavius Apicius szakácskönyve (nem az egyetlen ilyennemű munka Rómában!) szerint a sertés különböző részeiből harminckét különféle ételt lehet készíteni, és a sertéspecsenyét huszonkét féle módon lehet kisütni. A disznóhús a római lakomák főfogásának számított. Ezzel is magyarázható, hogy a sertéseket könnyűszerrel, bármikor értékesíteni lehetett.

 

A pastio villatica

 

A köztársaságkor végére a pastio villatica a luxusélelmiszereket termelő villagazdaság szinonimájává vált (Varro RR X. 6). A villa rustica madárházaiban (aviarium, ornithotrophion) ezerszámra tenyész­tették a különféle énekes és apró madarakat, így a rigót, fenyőrigót, fülemülét, fürjet, fecskét, foglyot, galambot, gerlét stb. A majorság udvaraiban és óljaiban nagy tételekben nevelték a pecsenyének való szárnyasokat: a baromfit, gyöngytyúkot, libát, kacsát, pávát, darut és másokat. A körülmények változására jellemző, hogy a Kr. e. 161. évi lex Fannia sumptuaria még tiltotta az aprómadarak hizlalását (Plin. NH X. 139), Kr. e. 115-ben pedig rendeletben tiltották meg a madarak, osztriga és mókus/pele importját (Plin. NH VIII. 223). Madártenyészetet Itáliában először M. Laenius Strabo római lovag létesített brundisiumi birtokán (Plin. NH III. 5,8; X. 141). A fenyőrigó hízlalását Lucullus hozta divatba, ami igen nagy nyereséget biztosított a tenyésztőknek (Plut. Pomp. 2.12). Varro elmondja, hogy egy gazda egy esztendő alatt ötezer rigót adott el, és így hatvanezer sestertiust keresett, vagyis a rigótenyésztéssel több bevételre lehetett szert tenni, mint Varro kétszáz iugerumnyi, hagyományos módon megművelt birtokának összes termésével! A háziasított madarak közül igen fontos volt a galamb, amit nem csak étkezésre tenyésztettek, hanem hírvivőknek is alkalmazták őket, Keleten pedig a galambtrágyát talajjavításra használták. Voltak olyan columba­riumok, amelyekben 5000 galamb fért el. Cato még csak mellékesen gondolt a baromfi eladására, Varro már azt állapítja meg, hogy több hasznot hoz a páva tenyésztése, mint a baromfié (RR III. 4.1). A villához csatlakozó vadaskertekben (leporaria, vivaria) – amit elsőként Fulvius Lippinus alapított Tarquinii mel­letti birtokán (Plin. NH VIII. 211) – nyulak, vaddisznók, szarvasok, őzek, vadjuhok és vadkecskék legel­tek. Nem feledkeztek meg a csemegének számító éti csiga (Helix pomatia), a mókus (Sciurus vulga­ris) és a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius) tenyésztéséről sem. A legújabb kutatások szerint az itáliai éti csiga még az egyiptomi Keleti-Sivatagba is eljutott. Természetesen ezek a ritka élelmiszerek előállítására szakosodott villák a nagyvárosi piacok közelében helyezkedtek el.

 

Bibliográfia

 

  • CARANDINI, Andrea: Columella’s vineyard and the rationality of the Roman economy. Opus 2 (1983) 177-204.

  • DUNCAN-JONES, Richard P.: The Economy of the Roman Empire. Quantitative Studies, 2nd ed. Cambridge: Cambridge University Press, 1982, 33-59.

  • ERDKAMP, Paul: The Grain Market in the Roman Empire: A Social, Political and Economic Study. Cambridge: Cambridge University Press, 2005.

  • FREGONI, Mario: Origini della vite e della viticoltura: contributo dei popoli antichi. Aosta: Musumeci, 1991.

  • GARNSEY, Peter: Famine and Food Supply in the Graeco-Roman World: Responses to Risk and Crisis. Cambridge: Cambridge University Press, 1988.

  • GRÜLL Tibor: A római birodalom gazdasága. Budapest: Gondolat, 2017.

  • HOFFMANN Zsuzsanna: Mezőgazdaság és agrárviszonyok az ókori Rómában ‒ A köztársaság és a principatus kora. Szeged: JATEPress, 2014.

  • MATTINGLY, David J.: Regional Variation in Roman Olio-Culture: Some Problems of Comparability. In Jan Carlsen, Peter Ørsted, Jens Erik Skydsgaard (eds.): Landuse in the Roman Empire. Roma: L’Erma di Bretschneider, 1993, 91-113.

  • PETERS, Joris: Roman Animal Husbandry and Stockbreeding. A Synthesis of Archaeo-Zoological Study and Written and Pictorial Documentation (Passauer Universitätsschriften zur Archäologie 5.) Rahden: Verlag Marie Leidorf, 1996.

  • RICKMAN, Geoffrey: The Corn Supply of Ancient Rome. Oxford: Oxford University Press, 1980.

  • RINKEWITZ, Wolfgang: Pastio villatica. Untersuchungen zur intensiven Hoftierhaltung in der römischen Landwirtschaft (Europäische Hochschulschriften Reihe 3. Geschichte und ihre Hilfswissenschaften Bd. 234.) Frankfurt–New York: P. Lang, 1984.

  • SALLARES, Robert: The Ecology of the Ancient Greek World. London: Duckworth, 1991, 29-34.

  • SPURR, Michael S.: Arable Cultivation in Roman Italy, 200 B.C.–A.D.100. (Journal of Roman Studies Monographs 3.) London: Society for the Promotion of Roman Studies, 1986.

  • TCHERNIA, André: Le vin de l’Italie romaine: essai d’histoire économique d’après les amphores (Bibliothèque des Écoles françaises d’Athénes et de Rome 261.) Rome: École française de Rome, Paris, de Boccard, 1986, 209-218.

villa_loupian.jpg

A Villa Loupian (Hérault, Franciaország) kifejezetten bortermelő gazdaság volt, raktáraiban 1500 hektoliter fért el  

FÉMBÁNYÁSZAT

 

A Római Birodalom gazdaságának működése szempontjából elsődleges fontossággal bírt a fémek bányászata. Ezeket előfordulásuk ritkasága és értéke alapján a görög és római szerzők a következő sorrendben emlegették, a legritkábbal és a legértékesebbel kezdve: arany (Au), ezüst (Ag), réz (Cu), vas (Fe), ón (Sn) és ólom (Pb). Egyes becslések szerint vasércből évente 82 500 tonnát bányásztak a Római Birodalom területén a császárkor első két évszázadában, ezután az ólom következett (80 000 t/év), majd a réz (1000 t/év), az ezüst (150 t/év) és az arany (9 t/év). Összeve­tésül megemlíthetjük, hogy a Han-korabeli Kínában az éves vasérckitermelést maximálisan 5000 ton­nára becsülik, de lehet, hogy ez a becslés is nagyon eltúlzott. A vas kivételével a fémek csak kevés provinciában koncentrálódtak.

 

ARANY

 

Az arany legfőbb lelőhelye Hispania Tarraconensis északnyugati része, Lusitania, Dalmatia, Britannia, és Traianus hódítása után Dacia volt. Kisebb mennyiségben Egyiptomban (Bir Umm Fawakhir) is bányásztak aranyat. Bár termésaranyat szerencsés esetben a föld felszínén is lehet találni – Plinius szerint Nero korában Dalmatiában egyetlen nap alatt ötvenfontnyi (kb. 16,3 kg) aranyat lehetett kitermelni (NH XXXIII. 67), „egyébként pedig Hispania kiszáradt, kopár, mást nem termő hegyeit kényszerítik rá arra, hogy e kincsben bőségesek legyenek” ‒ mondja ugyanitt Plinius, akinek idejében még nem fedezték fel a daciai aranybányákat. Az aranybányászat módját Plinius – aki egy időben a procurator volt Hispania Tarraconensisben, és a bányákat személyesen is felkereste – így mutatja be:

„Nagy távolságokra vezetve a tárnákat, kivájják a hegyeket az olajmécsesek fényénél; ezekkel mérik munkaidejüket is, mert hónapokon keresztül nem látnak napvilágot. Ezeket a tárnákat arrugiaenek hív­ják. A vájatok pillanatok alatt beomlanak, és betemetik a munkásokat, úgyhogy már kevésbé tűnik ve­szélyesnek a tenger mélyéről felkutatni a gyöngyöket és a bíborcsigákat. Ennyivel ártalmasabbá tettük a földet! Emiatt sűrűn hagynak boltíveket, hogy a hegy súlyát megtartsák. (71) Mindkét módszernél szik­lába ütköznek, ezeket tűzzel és ecettel repesztik szét, vagy még inkább, minthogy ez az eljárás a tárnákat a gőz és a füst miatt fojtóvá teszi, százötven fontos vas kővágó csákányokkal felszerelve szétvágják, és vállukon hordják ki, éjjel-nappal a legközelebb állónak adogatják a homályban; a fényt csak a legvégén levők látják. Ha a szikla hosszabbnak mutatkozik, a bányász az oldala mentén halad, és megkerüli. És mégis a sziklában tartják könnyebbnek a munkát; (72) mert az a föld, mely valamiféle agyag- és kavics­keverék ezt gangadiának hívják , szinte áthatolhatatlan. Vasékekkel fognak hozzá és a már említett kalapácsokkal; és semmit sem tartanak ennél keményebbnek, legfeljebb azt, ami minden dolog közül a legkeményebb, az aranyéhséget. A munka befejezése után a támpilléreket a végén kezdve kiütik. Az omlás jelt ad; amit csak a hegy tetején lévő őr ismer fel. (73) Ő hangos szóval és integetéssel kiparan­csolja a munkásokat, és maga is lerohan. Az így meggyengített hegy olyan óriási robajjal omlik össze, amilyet emberi ésszel elképzelni sem lehet, ugyanakkor hihetetlen légnyomás is támad. Ők pedig <a bá­nyászok> diadalmasan nézik a természet pusztulását. De eddig még semmi aranyat nem bányásztak, nem is tudják, hogy fognak-e; és ekkora veszély és költség vállalására elég volt okként a reménysége an­nak, amire vágytak. (74) Ezután hasonlóan nehéz és talán még költségesebb munka következik: ennek a törmelékhal­maznak a kimosására a hegygerincekről, többnyire száz mérföld távolságból egy folyót vezetnek oda, amit corruginak neveznek, gondolom, a vizek összetereléséről. Ezernyi itt is a teendő: esésének erősnek kell lennie, hogy a víz inkább rohanjon, mint folyjon, ezért a legmagasabb helyekről vezetik oda. A völ­gyeket és a hegyszorosokat alépítményekre helyezett csatornákkal hidalják át, máshol az útban lévő sziklákat vágják át, és helyet szorítanak bennük a kivájt fatörzseknek. (75) Aki a sziklákat hasítja, kötélen lóg, úgyhogy a távoli szemlélőben nem is annyira egy vadállat, mint inkább egy madár benyomását kelti. Nagyobbrészt levegőben lógva határozzák meg az esés szintjét, és jelölik ki a folyás irányát; és ahol tal­palatnyi hely sincs az ember számára, ott folyókat vezetnek el. (…) (76) Lenn a síkságon van még egy másik munka is. Árkokat ásnak, melyeken a vizet átfolyatják agogae a nevük , erre lépcsőzetesen hangát terítenek. Ez egy rozmaringhoz hasonló növény, melynek érdes felülete az aranyat visszatartja. Oldalait deszkával borítják, a lejtőknél pedig a csatornákat a ma­gasba emelik. Az így lehordott föld a tengerbe jut, a szétdarabolt hegyet elmossa a víz; Hispania ez okból földjét már jócskán a tengerbe juttatta. (77) Amit az előbbi módon óriási munkával kitermeltek, hogy a tárnákat fel ne töltse, csatornával vezetik el.” (Plin. NH XXXIII. 70-77, Gesztelyi Tamás ford.)

A hispaniai (Montefurado, Puerto del Palo, Las Médulas) és walesi (Ogofau, Dolaucothi) aranybá­nyák régészeti feltárása megmutatta, hogy a római mérnökök valóban hatalmas teljesítményekre voltak képesek a termelés növelése érdekében. A Duerna-folyót – a Plinius által fentebb idézett módszerrel – számos ágra választva a hegyek összeomlasztására (ruina montium) és a meddő kőzet kimosására használták. A rendkívül vízigényes aranykivá­lasztáshoz Las Médulasban nem kevesebb, mint hat vízvezetéket építettek, amelyek kb. 20 km-ről napi 34 millió liter vizet szállítottak a bánya területére. Mind a spanyol, mind a walesi bányákban egy párokba rendezett, felülcsapott vízkerekekből és tartályokból álló rafinált vízkiemelő rendszer tette lehetővé, hogy a bányászat akár 25 méter mélyen is folyhasson a föld alatt. És amiről Plinius még nem tudhatott: Dacia provincia megalapítása (i. sz. 106) után rövidesen megkezdődött az itteni aranybányák (aurariae Dacicae) kiaknázása. A daciai aranybányászat központja az erdélyi Érchegység volt, ahol Ampelum (Zalat­na/Zlatna) és Alburnus Maior (Abrud–Verespatak/Roşia Montană) nagyobb települései mellett kisebb falvakban (Deusara, Kartum, Immenosus Maior, Vicus Pirustarum) éltek a bányamunkások.

EZÜST

 

Valamennyi alapfém legfőbb forrásának az Ibér-félsziget számított, így az ezüst is főként innen érkezett a Birodalom nyugati és északi felébe. Plinius ennek bányászatát is részletesen leírja:

 

„Most pedig legyen szó az ezüstbányászatról, amely a következő esztelenség. Az ezüst csak aknákban található, és semmivel sem árulkodik a jelenlétéről, miként az arany csillogó fényével. A föld színe hol vörös, hol hamuszürke. Nem lehet kiolvasztani, csak fekete ólommal vagy ólomérccel – ezt galenának nevezik –, mely többnyire az ezüst-erek mellett fordul elő. A tűzzel történő eljárás során az érc egy részéből ólom lesz, az ezüst pedig fennmaradva úszik, ahogy az olaj a vízen. (96) Majd minden provinciában előfordul, de a legszebb Hispaniában van, mégpedig a terméketlen talajban, meg a hegyekben is, és mihelyt valahol találtak egy telért, nem messze egy másik is előkerül. Ez majdnem minden fémmel így van, valószínűleg ezért nevezik a görögök a fémbányákat metallának. Csoda, hogy a hispaniai területeken a Hannibaltól feltárt aknák még mindig működnek. (97) Nevüket a feltárókról kapták, ezek közül Baebelónak hívják ma azt, amely Hannibalnak 300 fontot biztosított naponta. A hegyet már mintegy 1500 lépés hosszan kivájták, és e távolságon végig ott állnak az aquitaniaiak éjjel-nappal, míg lámpásaik ki nem égnek, hogy a vizet meregessék, és így valóságos folyót hoznak létre. (98) A legfelül talált ezüsttelért nyers érnek (crudaria) nevezik. A régiek akkor fejezték be a kitermelést, ha timsóra találtak; ezen túl már nem volt mit keresni. Egy minap a timsó alatt talált érctelér mégis vérmes reményeket keltett. Az ezüstbányák levegője minden élőlényre káros.” (Plin. NH XXXIII. 95-98. Gesztelyi Tamás ford.)

 

A hispaniai ezüstkitermelés olyan jelentős volt, hogy a Rio Tinto környéki ezüstbányák hozamának változása egyenes összefüggésben állt a rómain pénzverés (illetve a pénzverés nemesfém-utánpótlá­sának) alakulásával. Egyébként a Plinius által említett „majdnem minden pro­vincia” közé tartozik Britannia (pl. Charterhouse-on-Mendip), Germania (Wiesbaden, Markirch), Gallia (az egyes aquitaniai törzsek területén lévő ezüstbányákról: Strabón IV. 2.2. C 191), Sardinia (Iglesi­ente, Argentiera), a Duna-menti tartományok: Noricum, Illyricum, Moesia, Pannonia, valamint Achaia (az Égeikum és Laurion). Hajóroncsban egyelőre nem találtak ezüst öntecsekre (ingot), de az európai kontinens számos országában 2004-ig közel száz ezüstöntecs került elő, melyeknek kb. egyharmada a jól ismert kettős-bárd alakú, és nagyjából az egy római libra/font (327,45 gr) súlyt közelíti meg, ami a kitermelés feltehető standardizáltságára mutat. A tömbökön szereplő pecsétek gyakran a császári családdal mutatnak szoros összefüggést, vagyis a bányák a patrimonium Caesarishoz tartozhattak.

A hegyek összeomlasztásának (ruina montium) módszere Las Médulasban

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=Kpai7ygEqRY

RÉZ

 

Rézércet legrégebb óta Cipruson bányásztak, de ennek értéke ‒ mondja Plinius ‒ jelentősen csökkent azután, hogy másutt jobb minőségű ércre bukkantak (NH XXXIV. 2). A Troodos-hegységben például Soli/Lefke környékén és Tamassosban vannak gazdag ércbányák: „ahol a rézgálicot és a rézrozsdát termelik, melyek orvosi célokra nagyon hasznosak” (Strabón XIV. 4.5. C 684). Rezet termeltek Galliában is, Plinius leírásából úgy tűnik, elsőként Sallustius bányáiban a ceutroniai Alpokban (Tarentaise), „de ez nem volt hosszú életű”. Ezután Augustus felesége, Livia nevéről neveztek el rézbányákat, „de az aes Livinanum is hamar kifogyott” (Plin. NH XXXIV. 3-4). Germaniában az ún. Aemilianus-bánya volt az egyetlen rézbánya a Saar-vidéken, amely bérlője után kapta nevét (vö. CIL XIII 4238 = AE 1983, 717). A korai principátuskori rézpénzek izotópos kutatása kimutatta, hogy Augustus korában a pénzek réz összetevője leginkább Sardiniából és Délkelet-Hispaniából, valamint kisebb részben Etruriából származott. Ugyanez folytatódott Tiberius korában is, kivéve, hogy Etruria helyett feltűnt Ciprus, mint a réz forrása. Az augustusi quadransokhoz és a késői Tiberius-kori asokhoz pedig kizárólag a Délnyugat-Hispaniában található Rio Tinto környéki rezet használták. Érdekes, hogy a római irodalmi források nem tudnak az Arabia (a mai Jordánia) területén lévő gazdag rézbányákról, melyek közül Wadi Faynan környékén található az egyik legjobban kutatott. A római kori hajóroncsokban előkerült rézöntecsek: Sud-Lavezzi II (235 öntecs), Pecio del Cobre (Cádiz, 26 öntecs), Maguelone (Dél-Gallia, 13 öntecs).

 

ÓLOM

 

Az ezüsttel együtt előforduló ólom főként Britannia, Sardinia, Hispania és Achaia bányáiból érke­zett. Erre a fémre órási szükség mutatkozott a Birodalom minden területén, mivel felhasználták vízvezetékek, hajóalkatrészek, építési kötőanyag, és edények készítésére, továbbá élel­miszer-tartósításra, erjedésgátlóként, festék- és szépítőszer-adaléknak, és festéknek is.

 

„A fekete ólmot csövek és lemezek készítésére használjuk. Hispaniában és egész Galliában igen fáradságos munkával ássák ki, Britanniában azonban a föld felszínén van, és annyira bőségesen, hogy törvénynek kell kimondania: egy bizonyos mennyiségnél nem termelhetnek ki többet. (…) Egyedül ezekben a fémbányákban van meg az a csodálatos tulajdonság, hogy ha kitermelésüket abbahagyják, méág nagyobb haszonnal újítják meg. Úgy tűnik, hogy ezt a kiszélesített aknán át a telítettségig beáramló levegő okozza, ugyanúgy, ahogy egyes nőket a vetélés termékenyebbé tesz. Ez a minap vált ismertté Baeticában, a samariai bányában, melyet valaha rendszeresen bérbe adtak évi 200.000 denariusért, majd pihentették, és azután már 450.000 denariusért adták ki. Hasonlóképpen jutott el az ugyanebben a provinciában található antoniusi bánya hasonló bérleti szerződésnél a 400.000 sestertius adónyi jövedelemig.” (Plin. NH XXXIV.164-165, Darab Ágnes ford.)

Néhány Kr. u. első századi hajóroncsban talált öntecsegyüttes alapján (Cabrera 4,5,6; Port-Ven­dres II; Saintes-Maries-de-la-Mer 1; Lavezzi 1; Sud-Lavezzi 2; Sud-Perduto 2) Claude Domergue re­kon­st­ruálta az ólomöntvények előállításának és kereskedelmének egyes fázisait. Először az ólmot formába öntötték, amelyen egy öntvényjelzés szerepelt. Később a már kihűlt öntvényre más pecséteket is tettek. Ezután az öntvényeket valószínűleg egy fa rakodólapra szögezték, hogy megakadályozzák elcsúszásukat. Ekkor számok és újabb pecsétek kerültek rájuk. Domergue a baeticai öntvényekkel kapcsolatban megállapította, hogy az öntvényjelzés a tulajdonosé, azután az öntvényeket összegyűjtő mercator pecsétje került rá, aki hajójának padlójához szögezte azokat, miközben a Baetis-folyón (Guadalquivir) lefelé csorgott, minden kikötőben megállva, hogy begyűjtse az aktuális bányák újabb és újabb öntvényeit. Ezután Hispalisban, Baetica legfőbb kereske­delmi kikötőjében kirakodták és raktározták az öntvényeket, amíg egy újabb mercator meg nem vette őket. Ő ismét lemérette és a saját pecsétjével látta el azokat, majd rábízta egy naviculariusra, aki Galliába vagy Italiába hajózott velük. Elképzelhető persze egyszerűbb folyamat is ‒ maga Domer­gue három másik lehetséges változatot is felsorol. A Carthago Nova/Cartagena környéki ólombányák öntvényei (ingots) a Kelet-Mediterráneumba is eljutottak.

 

VAS

 

Vasat szinte mindenütt bányásztak a Birodalom területén (Plin. NH XXXIV. 142), mivel a korai principátus idejétől óriási mértékben nőtt iránta a kereslet. Csak egyetlen példa: egy nem túl jelen­tős, a mai Skócia területén felállított római erődtábor, Inchtulhill területén 12–24 cm hosszúságú vasszegekből egymillió darabot ‒ súlyban összesen hét tonnát ‒ találtak egy gödörben elásva. A rómaiak, mielőtt Kr. u. 87-ben felhagyták volna a tábort, a felesleges szögeket így rejtették el a barbá­rok elől. A köztársaság korában főként Elba szigete és Etruria látta el vassal Rómát. Egyes számítások szerint egyedül Elba szigetén összesen 11 millió tonna vasércet bányásztak ki, amiből 1,5 millió tonna tiszta vasat állítottak elő. Ez kb. 50 millió ember 12 évi szükségletét fedezhette.

 

„Tyrrhéniának Poplónion nevű városán túl van egy sziget, amelyet Aithaleiának neveznek. Mintegy száz­stadionnyira van a parttól, nevét pedig a felszínét vastagon borító koromról kapta. Nagy mennyiségben van ugyanis vastartalmú kőzete, amelyet rendszeresen bányásznak olvasztás és vaskészítés céljából, lé­vén, hogy nagy bőségben áll ez az érc rendelkezésre. Az ezzel foglalkozók feldarabolják a sziklát, és a megtört követ gondosan épített kemencékben izzasztják. Itt a tűz nagy hevétől a kőzet megolvad: ekkor egyenlő darabokra osztják szét, amelyek külsőre nagyobbfajta szivacsokhoz hasonlítanak. (2) Ezeket azu­tán nagykereskedők adásvétel vagy cserekereskedelem útján beszerezve elszállítják Dikaiarcheiába meg a többi nagy kikötőbe. Néhányan aztán, felvásárolva ezeket a rakományokat, és fémművesek sokaságát összetoborozva, feldolgoztatják és mindenféle vastárgyakat készíttetnek belőle. Egy részüket fegyver­formára kovácsolják, másokat kapának, sarlónak vagy más munkaeszköznek alkalmas formára alakítják hozzáértéssel. Ezeket azután a kereskedők mindenhová eljuttatják, és így a lakott világ sok része húz hasznot belőlük.” (Diodóros, Bibliothéké historiké V. 13.1-2, Bencze Ágnes ford.)

Hadrianus idején főként Galliából, Britanniából, Noricumból, Illyricumból és Thraciából érkezett a vas, persze nem közvetlenül Rómába, hanem egyből a fegyvergyártókhoz, akik a határokon állomá­sozó hadseregnek szállítottak. A számos görög és római szerző által magasztalt noricumi vasat (ferrum Noricum) a karinthiai Gurina, Hüttenberg, Lölling, Semlach és Wiesenau bányáiban állították elő, amelyek korábban a noricumi királyok tulajdonában voltak, de később a császári patrimonium részét képezték. Kevesebbet tudunk viszont az erdélyi vasbányákról. Ezek is állami tulaj­donban voltak, a kitermelést bérlők (conductores) végezték. Felirataik csak a 2. század végéről és a 3. század elejéről maradtak fönn. Egy vasbányabérlő, a görög származású Flavius Sotericus egyben Sarmizege­tusában a császárkultuszt ápoló egyesületnek volt a tagja. Ezt a bányabérlőt említő feliratot Alsó­telken (Teliucul Inferior) találták, ahol a Ruszka-hegység jelentős vasérctelepeit a rómaiak már művel­ték. Alsótelek közelében, Gyaláron (Ghelar) vasolvasztó is előkerült. E bőséges ellátás ellenére nyersvasat még Kínából, Indiából és Parthiából is importáltak a rómaiak, sőt a pálmát Plinius egyértel­műen a távol-keleti vasnak adja (NH XXXIV. 145). Két procurator ferrariarum felirata is előkerült Ostia kikötőjében (CIL XIV 52 = ILS 1592; CIL XIV 4459 = ILS 1442), és egy másik Rómában (CIL VI 31863 = ILS 9011). Valószínűleg ezek voltak hivatva Róma vasellátását felügyelni és biztosítani. Vasat ugyanakkor halálbüntetés terhe alatt tilos volt a barbár területekre exportálni.

 

KŐBÁNYÁSZAT

 

MÉSZKŐ

 

Építkezésekhez szükséges köveket természetesen mindenütt bányásztak a Római Birodalomban. A többnyire csak helyi jelentő­séggel bíró mészkőbányákkal eddig nem nagyon foglalkozott a kutatás. A katalán vidék bányáinak vizsgálatából azonban kiderült, hogy egyrészt a bányákat nehezen lehet da­tálni, másrészt ‒ természetszerűleg ‒ ezek kiaknázása összefügg a vidék romanizációjának, elsősor­ban az urbanizálódásnak a folyamatával. Bányákat elsősorban a római városok környékén találunk, de egy-egy nagyobb projekt (vízve­zeték-építés, villa, sőt akár monumen­tális sír­emlék vagy diadalív) kedvéért is kiaknázták a lelőhelye­ket, igaz, legtöbbször csak rövid ideig. Kutatók feltárták például a híres Pont-du-Gard vízvezeték épí­téséhez használt kőbányákat. Hispania Tarraconensis északkeleti részében a kőkitermelés (márvány, broccatello, és az ún. Santa Tecla-kő) az Augustus- és a Flavius-kor között kulminált, s ekkorra már a kőfejtés technikáját is stan­dardizálták. Bizonyos típusú kö­veket (pl. El Mèdol) luxuscikkek, szobrok, feliratok gyár­tására használták. A Galliában fellelhető kőbá­nyák helyét és kitermelési módszereit is feltárta már a kutatás.

 

MÁRVÁNY

 

A leggyakoribb és éppen ezért közönségesnek mondható kőbányák mellett igen értékesnek számí­tottak a márványlelőhelyek. A márvány használata római közé­pületekben Kr. e. 146-ban kezdődött, L. Caecilius Metellus Macedonicus építkezéseivel. Az első teljes egészében márványból emelt templomot is ő építette Iuppiter Statornak a Campus Martius déli részén (Vell. I. 11.5). Ennek a templomnak az építőanyaga valószínűleg görög márvány­bányákból került ki, míg Itáliában (Luni/Carrara) bányászott márványt elsőként Caesar építésze, Mamurra használt fel (Plin. NH XXXVI. 48). Érdekes, hogy IV. Antiochos Epiphanés római építészének, Cossutiusnak és felszabadítottjainak (akivel Kr. e. 174-ben az athéni Olympiai Zeus templomot is ter­veztette) felirataival a mediterrán térség számos márványbányája körül találkozunk (Smitthus: CIL VIII 14628; Eretria: IG XII Suppl. 557; Paros: IG XII 5 1049). A márványfajták kutatásának nehézségeivel Plinius is tisztában volt, hiszen „nem mindegyik fajta fordul elő kőbányá­ban, hanem a föld alatt szét­szórtan, mégpedig éppen a legértékesebbek, mint a zöld színű spártai, amely az összes többi már­ványnál élénkebb, vagy az augustusi és azután a tiberiusi, amelyekre Egyip­tomban Augustus és Tibe­rius császársága idején találtak rá először” (Plin. NH XXXVI. 56). Fel­iratról tudjuk, hogy az egyiptomi „csá­szári porfírt” és más köveket egy bizonyos Caius Cominius Leugas nevű ge­ológus fedezte fel Kr. u. 18. július 23-án: „Gaius Cominius Leugas, aki felfedezte a porfír-, a knékites-, és a fekete porfír-bányákat (metalla), valamint számos színes követ fedezett fel, ajánlotta a szentélyt Pan­nak és Sarapisnak… Tiberius Caesar Augustus uralko­dásának negyedik évében, epeiph hónap 29. napján” (SEG XLV, 2097).

Néhány száz éven keresztül a Római Birodalom több márványt termelt ki, mint a korábbi birodal­mak és királyságok összesen. A 2. század során a császárok valószínűleg felállítottak egy ratio marmorum nevű hivatalt, amely a Birodalom számos márványbá­nyáját tulajdonolta, és szervezte a kitermelést. Ezek közé tartozott az Euboia szigetén található marmor Karys­tium (cipollino); a tunéziai Simitthus (Chemtou) mellett kitermelt marmor Numidicum (giallo antico); a Smyrna (Izmir) melletti Teosról származó marmor Lucullum (africano); a lakóniai zöld por­fírkő, a marmor Lacedaemonium vagy lapis Lacedaemonius (serpentino vagy porfido verde); a marmor Chium (portasanta) Khios szigetéről; a marmor Troadense (granito violetto) a nyugat-török­országi Alexandria Troas (Kozağ Dağ) mellől; valamint az egyiptomi lapis Thebaicus vagy pyrropoikilos (asszu­áni gránit), a marmor Claudianum (granito del foro), vagy a marmor porphyrites (bíbor vagy fekete porfír), a lapis basanites (a zöldes színű bekhen-kő) Wadi Hammamatból, továbbá sokféle vulkanikus kőzet, amiket korlátozott mennyiségben bányásztak.

Közismert, hogy a római magán- és középületek legkedveltebb márványfajtája az említett, Euboia szigetéről származó zöldesszürke Karystia lithos volt, amit ma cipollinónak neveznek. A karystosi már­vány eljutott a Birodalom minden szegletébe: Macedonia, Achaia, Italia, Cyprus, Aegyptus, Mauretania, Africa, Iudaea, Dalmatia, Gallia, Hispania és Britannia városaiba. A prokonnésosi már­ványt előszeretettel használták szarkofágok készítésére. A Tiberius uralmától kezdve állami tulajdon­ban lévő bánya köveit elsősorban a Kelet-Mediterráneum, az Adriai-tenger és a Fekete-tenger kör­nyéki városokban találjuk meg. A márványok kereskedelmének inten­zitására jel­lemző, hogy 2008-ban már csaknem 30 olyan hajóroncsot tartott számon a kutatás, ame­lyek rako­mánya főként ebből az építőanyagból állt. Különösen Szicília partjainál került elő számos ilyen roncs (Capo Taormina, Marzamemi I és II, Isola delle Correnti, Camarina, Capo Granitola), első­sorban africai és görögországi márványszállítmányokkal. Portus/Ostia kikötőjében már azt is kiderí­tették, melyik dokkba érkeztek a márványszállító hajók. Az antik kövek régészeti kutatá­sának 1988-ban Association for the Study of Marbles and Other Stones in Antiquity (ASMOSIA) néven szervezete is alakult.

 

Bibliográfia

 

  • ANNELS, A. E. ‒ BURNHAM, B. C.: The Dolaucothi Gold Mines, Geology and Mining History, 3rd ed., Cardiff, University College Cardiff, 1995.

  • DOMERGUE, C. : Les mines de la Péninsule Ibérique dans l’antiquité romaine, Collection de l’École française de Rome 127. Rome : École française de Rome, 1990.

  • DUNCAN-JONES, G. D. B.: The Roman Mines at Rio Tinto. Journal of Roman Studies 70 (1980) 146‒165.

  • EDMONDSON, J. C.: Mining in the later Roman Empire and beyond: continuity or disruption? Journal of Roman Studies 79 (1989) 84‒102.

  • FANT, J. C.: Ideology, gift, and trade: a distribution model for the Roman imperial marbles,” in W. V.Harris (ed.): The Inscribed Economy: Production and Distribution in the Roman Empire in the Light of Instrumentum Domesticum. JRA Suppl. 6. Ann Arbor, MI.: JRA, 1993, 145‒170.

  • HEALY, John F.: Mining and metallurgy in the Greek and Roman world. London: Thames and Hudson, 1978.

  • HIRT, A. M.: Imperial Mines and Quarries in the Roman World, Organizational Aspects, 27 BC–AD 235. Oxford: Oxford University Press, 2010.

  • PIERSIG, W.: Über das Eisen, die Eisenmineralien und Eisenerzminen auf der Insel Elba. München: GRIN Verlag, 2013.

mons_porphyrites_map.jpg
porphyre_column_Alamy_B0DBX7.jpg