Az oikumené

Eredetileg az οἰκουμένη γῆ jelzős kifejezés (jelentése: ’lakott föld’, az οἰκέω ’lakni’ ige participiumi alakjából) jelzői tagja, amely idővel önálló alakban főnevesült, és a Föld azon részét jelentette, amelyen a három ismert kontinens (Európa, Ázsia és Libya/Afrika) volt található. Aristotelés után már nem kérdőjelezték meg, hogy a Föld megközelítőleg gömb alakú, és abban is nagyjából egység volt a földrajztudósok között, hogy az oikumené az északi félgömb felét, vagyis a teljes földgolyó nagyjából egynegyedét teszi ki. De hogy pontosan hogyan is kell elképzelnünk az oikumenét, abban már az ókor folyamán is jelentős különbségek akadtak.

(1) A természettudományokkal mélyrehatóan foglalkozó, többnyire milétosi születésű ión filozófusok közül Anaximandros volt az első, aki a Kr. e. 6. század közepén világtérképet készített. Későbbi leírásokból tudjuk, hogy az oikumenét – Homéros nevezetes „pajzsleírása” nyomán (Ilias XVIII. 478–608) – tökéletesen kör alakúnak ábrázolta, amelyet körben az Óceán (Ὠκεανός) határol. A kör középpontjában Delphoi, a „föld köldöke” (ὀμφαλός γῆς) helyezkedett el. Európa és Ázsia határát a Fekete-tengerbe ömlő Phasis-folyó (ma Rioni, Georgia), Ázsia és Libya/Afrika határát pedig a Nílus jelentette. Anaximandros nagy hatással volt a szintén milétosi születésű Hekataiosra, aki A Föld körüljárása (Περίοδος γῆς) címen írt traktátust három könyvben, melyben mindegyik könyv egy-egy kontinensnek felelt meg. A műből fennmaradt kb. 300 töredék alapján Hekataios átvette a kör alakú sziget-oikumené elképzelést, de bizonyos pontokon már módosította: így pl. a Hyrkaniai-tenger (Kaspi-tenger), valamint az Erythreai-tenger (ez egyaránt jelenti az Indiai-óceánt és a Vörös-tengert is) a „földövező Óceán” öbleként jelent meg rajta. Itt jegyezzük meg, hogy Hérodotos (Kr. e. 484–425) nem csupán Hekataios politikai nézeteit, hanem földrajzi elképzeléseit is erősen kritizálta. Ő volt az első, aki megkérdőjelezte a kör alakú ión világtérképek használhatóságát, mivel jól tudta, hogy az oikumenének sem az északi, sem a keleti, sem a déli kiterjedése nem ismert. Hérodotos úgy tudta, hogy II. Nékó fáraó idejében (Kr. e. 610–595) a föníciaiak három év alatt kelet–nyugati irányban körülhajózták Afrikát.

(2) Korábban már Pythagoras (Kr. e. 570–495) és Platón (Kr. e. 428–348) követői is felvetették, hogy a Föld megközelítőleg gömb alakú, és az oikumené az északi félgömb kb. egynegyedét foglalja el. Viszont a világ harmonikus felépítéséből az következik, hogy az oikumenével átellenben, a déli féltekén is kell lennie egy másik kontinensnek, amelyen az „ellenlakók” (ἄντοικοι) élnek; velük átellenben laknak az „ellenlábasok” (ἀντίποδες); míg az északi félteke velünk ellentétes oldalán egy ismeretlen kontinensnek kell lennie, amely az ún. „körüllakók” (περίοικοι) hazája. Aristotelés (Kr. e. 384–322) empirikusan is bizonyította a Föld gömb alakját, azt állítva, hogy annak mérete nem is túl nagy, mivel nem kell túlságosan nagy utat megtennünk ahhoz észak–déli irányban, hogy a fejünk felett megváltozzék a csillagos égbolt. Egyiptomban olyan állócsillagokat láthatunk az égbolton, amelyek Cipruson vagy Thrákiában soha nem emelkednek a horizont fölé. Emellett a holdfogyatkozáskor is világosan látszik, hogy a Földnek a Holdra rávetülő árnyéka kör alakú. Aristotelés ennél sokkal kevésbé meggyőző érvvel támasztotta alá, hogy a Föld kelet–nyugati irányban sem túl nagy kiterjedésű: megfigyelték ugyanis, hogy Kelet-Afrikában éppen úgy élnek elefántok, mint Indiában. Érdekes, hogy a fentiek ellenére Aristotelés az Egyenlítő kerületét 400 000 stadionban határozta meg (1 stadion = 157,7 méter), míg ugyanezt Archimédés 300 000, Eratosthenés 252 000, Poseidónios pedig 240 000 vagy 180 000 stadionra be­csül­te. Ugyancsak Aristotelés rögzítette a klíma-tan rendszerét is, amelynek értelmébe a Föld északról dél felé haladva öt klimatikus zónára oszlik: az északi hideg (arktikus), az északi mérsékelt, a forró (egyenlítői), a déli mérsékelt, valamint a déli hideg (antarktikus) övekre. A fentiekből is következik, hogy a „mi lakot világunk”, vagyis az oikumené legjobb része az északi mérsékelt égövben található, bár a hideg és a forró égöv is gyéren lakott. Mivel Aristotelés sem tudott megszabadulni a sziget-oikumené elképzeléstől, úgy képzelte, hogy az egyenlítői zóna olyan forró, hogy az emberi élet számára teljesen alkalmatlan, így ott – a természet harmóniája miatt – nem is kell szárazföldnek lennie.

(3) Nagy Sándor keleti hadjárata (Kr. e. 334–323) nyomán is sok kérdés tisztázódott a földrajztudományban. Közismert tény, hogy Alexandros a Hyphasis-folyóig (ma Beas, Pakisztán) jutott el keleten, de célja feltehetően a Gangesz lehetett, amelyet sokan az oikumené keleti határának tekintettek. Útja során távolságmérőket (bématistés) is vitt magával, és begyűjtötte a helyi flóra és fauna jellegzetességeit. Valószínűleg csak a későbbi Nagy Sándor-hagyomány kitalációja, hogy egyiptomi útja során felhajózott a Níluson, annak forrását keresve. Annyi bizonyos, hogy a Kaszpi-tengert elérte, de idő hiányában nem tudta kideríteni, hogy az összeköttetésben áll-e az oikumenét övező Külső Óceánnal. A hazafelé tartó úton Alexandros a Gedrósiai-síkságon vágott keresztül, míg Nearchos egy flottával a Perzsa-öböl területét derítette fel egészen az Euphratés torkolatáig. Nagy Sándort megelőzően már járt ezen a vidéken a karyandai Skylax, aki I. Dareios perzsa uralkodó (Kr. e. 522–486) megbízásából kutatta a területet. Műve Hérodotosra is nagy hatással volt, bár szavahihetősége erősen megkérdőjelezhető. Egyebek mellett olyan népekről adott hírt, mint tróglodyták (’barlanglakók’), a monophthalmosok (’egyszeműek’), és a hénotiktontesek (’akiknek csak egy gyermekük születik’). Alexandrost korai halála megakadályozta abban, hogy további terveit véghezvigye, amelyek között szerepelt az Arab-félsziget körülhajózása, továbbá Európa nyugati részének elfoglalása a Földközi-tengeren és a környező szárazföldeken keresztül.

 

(4a) A „világbíró” Nagy Sándor hódításai és felfedezései – és főként az azokról készített regényes leírások – sokakat arra inspiráltak, hogy a nagy hadvezér nyomdokába lépjenek. A hellenisztikus utódállamok uralkodói: az egyiptomi Ptolemaiosok és a Keletet uraló Seleukidák pedig minden rendelkezésükre álló eszközzel támogatták ezeket az utakat. A hellenisztikus korban így számos olyan felfedezés született, amely nagy előrelépést jelentett az oikumené megismerésében. A Pseudo-Skylax néven ismert hajós Kr. e. 330 körül a Földközi- és a Fekete-tengert kerülte meg Ibériából indulva és Észak-Afrikába megérkezve, nyugat–keleti irányban. Műve, az Európa, Ázsia és Libya tengereinek körülhajózása (Περίπλους τῆς θαλάσσης τῆς οἰκουμένης Εὐρώπης καὶ Ἀσίας καὶ Λιβύης) egy középkori másolatban maradt ránk. A kor talán leghíresebb felfedezője a massiliai Pytheas volt, aki Kr. e. 325-ben Britannia és Ierné (Írország) mellett felhajózott egészen a sarkkörön fekvő Thuléig (Izland). Bár ekkor a nyár közepén jártak, Pytheas azt állította, hogy azon a vidéken csak 2-3 órára nyugszik le a nap. Egynapi útra Thulétól pedig „már nincs se föld, se tenger, csak valami köztes állapot, ahol se gyalog, se hajóval nem lehet továbbmenni”. Visszafelé bejutott az Északi- és a Balti-tengerre, és egyes – nem feltétlenül hitelt érdemlő – hagyományok szerint a Tanaisig (Don) is elvergődött. Műve, amelynek valószínűleg Az Óceán dolgairól (τὰ περὶ τοῦ Ὠκεανοῦ) címet adta, sajnos csak töredékekből ismert. Megasthenés Kr. e. 302–288 között az észak-indiai Maurja Királyságot fedezte fel a nyugat számára – ahol diplomáciai feladatot is teljesített –, a knidosi Agatarchidés pedig a Vörös-tengerről és Kelet-Afrikáról hagyott hátra értékes leírást (Περίπλους τῆς Ἐρυθρᾶς Θαλάσσης) a Kr. e. 2. század közepén.

(4b) A hellenisztikus földrajztudomány összegzése egy zseniális alexandriai „szobatudósra”, a kyrénéi származású Eratosthenésre várt (Kr. e. 275–195), akinek Földrajztudomány (Γεωγραφικά) című műve csak Strabón idézeteiből ismert. Eratosthenés végleg szakított a kör alakú ión térképek koncepciójával, és az oikumenét egy 2:1 oldalarányú téglalapba rajzolta bele. A Földet természetesen ő is gömb alakúnak tudta, és elkészítette az első fokbeosztást, vagyis a földfelszínt hosszúsági és szélességi körökre osztotta. Az oikumenét hét szélességi körrel tagolta: a legdélibb Meroétól a legészakibb Thuléig, amivel ki is jelölte a „lakott világ” határait. A délkörök közül kevesebbet tartott számon, de azt tudta, hogy Syéné (Asszuán) és Alexandria ugyanazon a meridiánon fekszik, s ez segítette az Egyenlítő hosszának meghatározásában, amit 252 000 stadionban állapított meg. (Mivel a különböző típusú stadionok hossza 176–184 méter között váltakozik, és sajnos nem tudjuk, Eratosthenés melyikkel számolt, a valóságostól való eltérését 1–10% közé teszik.) Végső soron Eratosthenés olyan köpeny (chlamys) alakú szigetnek képzelte az oikumenét, amely teljes terjedelmével az Egyenlítőtől északra található. Ezzel szemben kritikusa, a nikaiai Hipparchos (Kr. e. 190–120) nemcsak távolságadatainak pontosságát vonta kétségbe, hanem – Hérodotosra visszanyúlva – azt állította, hogy az oikumenének sem az északi, sem a keleti, sem a déli határa nem ismert, így Eratosthenés sziget-elképzelése nem igazolható. A hellenisztikus földrajztudományból említésre méltó még a mallosi Kratés (akméja Kr. e. 150 körül), aki a pergamoni filológus-iskola tagjaként Homéros műveinek történeti-földrajzi kritikájával is foglalkozott, s ennek során megalkotta az első ismert földgömböt. Az apameiai Poseidónios (Kr. e. 135–51) Rhodos szigetén működött – itt hallgatta előadásait egyebek között Pompeius Magnus és Cicero is –, de beutazta Itáliát, Galliát, Ibériát és Észak-Afrika egy részét is. Őt tekinthetjük az etnográfiai földrajz első képviselőjének.

Eratosthenés világtérképe, Alexandria, Kr. e. 3. század 

(5a) A rómaiak büszkék voltak rá, hogy az „lakott világ” az ő uralmuk alatt egységesült. A görög oikumené latin megfelelője, az orbis terrae vagy orbis terrarum (’földkerekség’) ugyanakkor többet is sejtet: Róma maga lett a földkerekség ura. Ezt a politikai-földrajzi koncepciót Augustus korában kanonizálták, egyebek mellett a Marcus Vipsanius Agrippa által készített világtérképen, amelyet a Porticus Vipsaniában állítottak közszemlére. Magáról a térképről ugyan nem sokat tudunk – komoly tudósok annak létezését is kétségbe vonták –, de bizonyosnak látszik, hogy az Eratosthenés-féle „sziget-oikumené” elképzelés alapján készült. Pedig az oikumené széleinek kutatása már Augustus korában is érdekelte az államhatalmat: az első princeps is büszkén említette önéletírásában (Res gestae divi Augusti) az Északi-tengerre, Etiópiába és Dél-Arábiába küldött expedícióit. Ugyancsak Strabóntól tudjuk, hogy Augustus idején már évente 120 kereskedelmi hajó közlekedett India és Egyiptom között. Claudius idejében egy véletlennek köszönhetően felfedezik Taprobanét (Srí Lanka), amellyel azonnal diplomácia kapcsolatra lépnek. Seneca tudósít róla, hogy Nero korában kereskedelmi felfedezőút indult a Visztula torkolatához, és két centurio vezetésével – akikkel maga az író is beszélt – egy expedíciót vezettek a Nílus forrásvidékének felkutatására. Domitianus uralkodása alatt Gn. Iulius Agricola tábornok körülhajózta Britanniát, Traianus idejében pedig egy Iulius Maternus nevű kereskedő a garamantészek országából (Fezzan-fennsík, Líbia) négy hónap gyaloglással eljutott Agisymbába, a „rinocéroszok földjére”, amely talán a Csád-tó környékén lehetett. Kr. u. 166-ban pedig megérkezik Daqin (azaz Róma) királyától – aki Antoninus Pius vagy Marcus Aurelius volt – az első hivatalos küldöttség Kínába.

 

(5b) Bár Eratosthenést sem hagyta teljesen kritika nélkül, lényegében az ő földrajzi koncepcióját tükrözi a kappadokiai születésű Strabón (Kr. e. 64/63 – Kr. u. 24) csaknem teljes egészében ránk maradt Földrajzi feljegyzések (Γεωγραφικά Ύπομνήματα) című munkája, amely az ismert oikumené leírására törekszik. Strabón arról próbálja olvasóit meggyőzni, hogy a „lakott világ legnagyobb és legjobb része a Római Birodalom alá tartozik”, a kívül maradt részek egészségtelen éghajlatúak (vagy túl fagyosak, vagy túl forrók), hemzsegnek az ártalmas állatoktól, s csak elenyésző számú barbár lakosság tengődik rajtuk. Mindez persze csak részben volt igaz. A római császárkorban jelentősen kitágult oikumenét először az alexandriai Ptolemaios foglalta össze Földrajzi kalauz (Γεωγραφικὴ Ὑφήγησις) című munkájában a Kr. u. 2. század közepén. A nyolc könyvből hat kb. 8000 település koordinátáinak felsorolását tartalmazza. (A kezdő meridián nála természetesen nem Greenwichen, hanem a Kanári-szigeteken (Fortunatae Insulae) fut keresztül.) Olyan területek kerültek rá Ptolemaios térképére, mint Scandia (Skandinávia), az Arany Chersonnésos (Maláj-félsziget), az Arany Szigetek (Szumátra) és Serica („Selyemország”, azaz Kína). A mű legnagyobb érdekessége, hogy Afrikát és Ázsiát egy ismeretlen déli kontinenssel (terra australis incognita) kötötte össze. Mivel a Ptolemaios művéhez készült térkép nem maradt ránk, ezért azt a 13. században rekonstruálták elsőként. A Ptolemaios-térképek rekonstrukciója a humanista térképészek – pl. az anconai Grazioso Benincasa (1482), a velencei Cristoforo Soligo (1490 k.) és a portugál Pedro Reinel (1485), vagy a németalföldi Geert de Kremer, latinos nevén Gerardus Mercator (1578) – kedvelt foglalatossága lett, ami a nagy földrajzi felfedezések számára is ösztönző erővel hatott. Ptolemaios 1478-as római kiadása Kolumbusz Kristóf könyvtárában is megvolt.

Ptolemaios világtérképe, Alexandria, Kr. u. 150 körül 

Bibliográfia

  • BIANCHETTI, S. – CATAUDELLA, M. – GEHRKE, H.-J. (szerk.): Brill’s Companion to Ancient Geography: The Inhabited World in Greek and Roman Tradition. Leiden–Boston: Brill, 2015.

  • CLARKE, K.: Between Geography and History: Hellenistic Constructions of the Roman World. Oxford: Oxford University Press, 2001.

  • GRÜLL T.: Orbem terrarum subicere. Világbirodalmi törekvések és földrajzi ismeretek az ókori Rómában. Ókor 17:1 (2018) 59–77.

  • GRÜLL T.: „Ellenlábasok”. Az ókori földrajz egyik alapproblémájának hatása a középkori világképre. In Vitári Zsolt (szerk.), Globális vetületek. Ünnepi kötet Fischer Ferenc 65. születésnapjára. Pécs–Budapest: PTE BTK Történettudományi Intézet, Fakultás Kiadó 2018, 173–186.

  • GRÜLL T.: Róma és a külső Óceán. Mediterrán Világ 12 (2009) 3–20.

  • GRÜLL T.: Terrae cognitae: a Római Birodalom földrajzi világképe. Mediterrán Világ 8 (2008) 92–106.

  • NICOLET, C.: Space, Geography, and Politics in the Early Roman Empire. Ann Arbor: University of Michigan Press, 1991.

  • ROLLER, D. W. (szerk.): Eratosthenes’ Geography. Princeton: Princeton University Press, 2010.

  • ROLLER, D. W.: Through the Pillars of Herakles: Greco-Roman Exploration of the Atlantic. London: Routledge, 2013.

  • ROLLER, D. W.: Ancient Geography: The Discovery of the World in Classical Greece and Rome. London–New York: I. B. Tauris, 2015.

  • ROMM, J. S.: The Edges of the Earth in Ancient Thought: Geography, Exploration, and Fiction. Princeton: Princeton University Press, 1994.

  • SZABÓ Á. – KÁDÁR Z.: Antik természettudomány. Budapest: Gondolat, 1984.

© 2020 Grüll Tibor, proudly created with Wix.com 

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now