Terület és éghajlat

 

Területi kiterjedés

A Tiberis-folyó partján épült kis városállam, Róma, a világtörténelem egyik legnagyobb birodalmát építette ki maga köré, amely több mint ezer évig állt fenn. A császárkorban létező államalakulat legnyugatibb pontja a Cabo da Roca volt a mai Portugália területén, legkeletibb helyőrsége pedig az Eufratész mellett fekvő Dura Európos. A rómaiak határa északon a britanniai Antoninus-fal, vagy a tőle 160 km-rel délebbre fekvő Hadrianus-fal; legdélibb pontja pedig Qasr Ibrîm erődje a Nílus egyik szigetén. A katonai hódítások fénykorában a Római Birodalom maximális szárazföldi területe mintegy 5 millió négyzetkilométerre terjedt ki, amelyen ma 35–40 ország osztozik; de vitatott, hogy ez a tetőpont Traianus (98–177) vagy Septimius Severus (193–211) uralkodása alatt következett-e be. Tény, hogy Traianus régóta nem látott mértékben növelte a Birodalom provinciáinak számát: Arabia (106), Dacia (107), Armenia (114), Mesopotamia (116) és Assyria (116) annektálásával, bár az utóbbi kettő nem bizonyult tartósnak. Azonban Septimius Severus is jócskán kiterjesztette a Római Birodalom határait, mégpedig minden irányban: 197-ben elfoglalta Mesopotamia északi részét (beleértve a Parthus Királyság fővárosát, Ktésiphónt is), a limes Arabicust pedig Dumatháig tolta ki keletre; 202–203-ban tartósan uralma alá vonta a garamantok sivatagi királyságát 600 km-re Leptis Magnától délre, továbbá Numidia határait is előrevitte déli irányban; végül 208–211 között csaknem az egész Brit-szigetet elfoglalta, bár utódja, Caracalla, hamar feladta apja hódításait és visszavonult a Hadrianus-fal mögé.

A rómaiak azonban ezeknél a pontoknál is tovább jutottak, bár a területeket nem mindig annektálták. A markomann háborúk idején a trencséni vársziklára vésett latin feliraton a Laugaricio melletti táborban 178/179-ben telelő 855 római katona és Marcus Valerius Maximianus legatus a germánok feletti győzelmének állított emléket (CIL 13439). A felirat egyik érdekessége, hogy a Trencsén a Duna vonalától (vagyis a hivatalos limestől) légvonalban 120 km-re északra található, s az itt fekvő tábornak mégis ismerték a helyi elnevezését. 95-ben Domitianus megbízásából a Legio XII Fulminata egy különítménye véste sziklába „névjegyét” (AE 1951, 263), a mai Bakutól 70 km-re délre, a Kaszpi-tenger partján. Hatalmas meglepetést okozott, amikor 2003-ban a Szaúd-Arábiához tartozó Fārasān-szigeteken – a Vörös-tenger kijáratától, a Bab el-Mandeb szorostól mintegy 480 km-re északnyugatra –, egy római felirat került elő, amelyből megtudtuk, hogy 144-ben épült itt egy római kikötő (Ferresani portus), melyet a Legio II Traiana Fortis egyik különítményének parancsnoka alá rendeltek (AE 2004, 1643 = 2005, 1639). Ugyanebben az évben a szintén Szaúd-Arábiában fekvő Mada’in Salih romtelepülésen találtak egy 175–177-ben kelt római feliratot, amely arról tudósított, hogy Hegra városát (civitas Hegenorum) a Legio III Cyrenaica védelme alá helyezték (AE 2004, 1620).

expansion_roman_empire1.jpg

A Római Birodalom terjeszkedése Kr. e.  201 és Kr. u. 117 között

Egy mediterrán birodalom

 

„Észak és Dél megkülönböztetése reális és érthető… Nyugat és Kelet megkülönböztetése azonban önkényes és a föld körül változik” – vallotta már Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlása és bukása második kiadásához írt egyik jegyzetében (1782). Az Észak és Dél közötti látványos különbséget főként a klimatikus viszonyok eltérései okozzák. Az ókorban a szélességi övek mentén öt éghajlati zónára osztották a Földet. Ebből három esett az oikumenére: északon a sarki, középütt a mérsékelt, délen a forró égöv. A Mediterráneum evidens módon a középső zónában terült el, bár egyes öblei a sarki és a forró égövet is elérték. Az egyes zónák határai azonban nem a tengeren, hanem a kontinensen húzódtak: a hideg égöv déli vonalát valahol a Hisztertől (Duna) északra, a forró égöv északi határát pedig Szahara homoktengerénél húzták meg.

A tenger nem jelentett igazi határt, sőt a hajósnépek számára a kereskedelem és kommunikáció természetes útjaként szolgált. Az ókori kozmogáfiák – csakúgy mint a khórográfiák és peripluszok – is egységként tekintettek a Földközi-tenger medencéjére. A Mare Nostrumra úgy néztek, mint egy nagy folyamra: a Peutinger-térképen tényleg össze is szűkül összefüggő folyamok rendszerévé. Öböl, folyó, tenger – nagyjából ugyanannak a médiumnak más-más kifejeződéseit jelentették ‒ írta a Horden–Purcell szerzőpáros Corrupting Sea című nagy visszhangot kiváltó kötetében. Sőt, valójában a szárazföld is a tenger része:

 

„A földet legjobban a tenger változtatja és alakítja, amennyiben öblöket váj, beltengereket és tengerszorosokat, továbbá földszorosokat, félszigeteket és hegyfokokat alkot, ehhez a munkához hozzájárulnak még a folyók és hegyek is. Ezek által lettek ugyanis megértett fogalmakká a szárazföldek, népek, a városok megfelelő fekvése, s az a sok egyéb különféleség, amelyekkel tele van a térkép. Ezeken rengeteg sziget van szétszórva mind a tengerekben, mind a partok mentén.” (Sztrabón, Geógraphika II. 5.17. C 110. Földy József ford.)

 

Érdekes az a megfigyelés, hogy azoknak birodalmaknak a súlypontja, amelyek a legnagyobb mértékben alakították a Mediterráneum „tengertörténetét”, messze távol esett a tengertől. Ez igaz Babilónra, Ninivére, Perszepoliszra, és talán valamennyire Rómára is; de már nem alkalmazható a görög városállamokra, Karthágóra, a Szeleukidák fővárosára Antiochiára, Pergamonra, valamint a Ptolemaida Alexandriára. Van abban valami, hogy a bibliai Dániel könyve szerint ezek a birodalmak – amelyeket a próféta vadállatokkal jelöl – a „nagy tengerből” jönnek fel.  Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy az összes érintett birodalom közül az egyetlen pán-mediterrán impérium a római volt. Ennek titka valószínűleg az lehetett, hogy a rómaiak felismerték: a tengerek uralma a szárazföldek feletti uralomtól függ és nem fordítva.

 

Akik viszont a Mediterrán világ egysége ellen szólnak, épp Róma esetét hozzák fel: a világbirodalom a Földközi-tenger feletti uralmának több mint hat évszázada alatt sem tüntette el a regionális különbségeket. „There is indeed a strong sense in which the Roman Empire was not Roman” – írja a Horden–Purcell szerzőpáros. Igazat is adhatunk nekik, hiszen a Római Birodalom égisze alatt álló Mediterrán világ őshonos nyelvek és kultúrák valódi patchworkje. Legelőször is szembetűnő a görög Kelet és a latin Nyugat kettéosztottsága – amely ebben az értelemben mindjárt cáfolja is Gibbon fentebb idézett tézisét. Senki sem tagadhatja, hogy a Thesszáliai-síkság, a libanoni Beqa’-völgy, Kyrénaika kopár sziklái, a zord Szardínia, vagy Dél-Gallia nyájas dombvidéke mind környezeti, mind gazdasági, mind kulturális szempontból külön régiót alkot a Mediterráneumban. Ugyanakkor azt sem tagadhatja senki, hogy a pax Romana égisze alatt a Földközi-tenger valóban római beltengerré vált (mare internum), amely az első számú kommunikációs és logisztikai útvonalat is jelentette a Birodalom számára. Ez viszont egységet is teremtett a sokféleségben, ami már a hannibáli háborúk befejezése után feltűnt a görög származású, de Rómában élő történész-geográfusnak, Polybiosnak:

 

„A régebbi időkben a világ (oikumené) eseményei elszórtan, mintegy egymástól függetlenül zajlottak le, és sem céljaik, sem eredményük, sem színhelyük között nem volt szorosabb összefüggés. De a fent jelzett időponttól kezdve a történelem szerves egésszé, mintegy egységes testté vált, s az Itáliában és Líbiában lezajlott események szorosan összefonódtak mindazzal, ami Ázsiában vagy Hellaszban történt, s minden egységesen mintegy egyetlen végkifejlet felé haladt”. (Polybios I. 3.3. Muraközy Gyula ford.)

 

Az oikumené központja – természetesen – maga Itália lett:

 

„valamennyi föld táplálója és szülője, az istenek akaratából kiválasztott, hogy magát az eget is dicsőbbé tegye, hogy a szétszórt birodalmakat (sparsa … imperia) összegyűjtse, hogy szokásaikat megszelídítse, hogy oly sok nép különféle vad nyelvét a (hazai) beszéd használatával összevonja, hogy az embert emberré tegye , vagyis röviden: hogy az egész földön található összes népnek egyetlen hazája legyen”. (Plinius, Naturalis historia III. 5. [39] Grüll Tibor ford.)

              

Az Itáliából kisugárzó humanitas ‒ amit nyugodtan fordíthatunk „civilizáció”-nak ‒ elsődleges felvevője a Földközi-tenger belső partvidéke volt. A klasszikus antikvitásban ezt tekintették a civilizáció bölcsőjének, ahol ‒ nem utolsó sorban a kellemes éghajlatnak köszönhetően ‒ rendezett városokban laknak a különféle népek, virágoznak a mesterségek, az államszervezés és a művészetek révén biztosított a szellemi fejlődés. A belső tenger körül lakó népeket közlekedési útvonalak kötik össze, amelyek elsősorban a kereskedelmi kapcsolatokat szolgálják. Ugyanezt jegyezte meg a Traianus-kori görög szónok, Aelius Aristeides is, aki szerint „az emberiség közös kereskedelme, s a földön termett javak közös szétosztása” a belső tengeren zajlik (Oratio XXVI. 7. Szlávik Gábor ford.).  A tengeri kereskedelem civilizáló hatását emelte ki Sztrabón is: „És a rómaiak, miután sok népet meghódítottak, amelyek zord, kikötő nélküli, hideg, vagy egyéb okból nyomorúságos vidékük miatt durva természetűek voltak, az eddig egymásról mit sem tudó népeket egymással összeköttetésbe hozták, s e vad népeket megtanították polgári viszonyok szerint élni.” (Sztrabón, Geógraphika II. 5.26. C 128. Földy József ford.)  Az oikumené vidékeinek összekapcsolódása mellett a lakott világ nagy mértékben össze is zsugorodott a rómaiak szemében. „Nagyszerű dolog, Caesar, és rád vall, hogy az egymástól távoli vidékeket (disiunctissimas terras) bőkezűséged szellemében mintegy közel hoztad egymáshoz, hogy a mérhetetlen távolságokat (immensa spatia) nagyvonalúan csökkentetted” – írja az ifjabb Plinius Traianust dicsérő beszédében. (Plinius, Panegyricus 25.5. Hoffmann Zsuzsanna ford.) A Római Birodalom egységének érzését az egybekapcsolt szárazföldi és tengeri közlekedés, és az ezen folytatott kereskedelem biztosította. Még mindig Traianusról szólva: „az utakat megnyitotta, a kikötőket szélesre tárta, a szárazföldeket utakkal [hálózta be], a tengert hozzáférhetővé tette a partvidék, a partvidéket a tenger számára, s az egymástól távol élő népek között olyan kereskedelmi kapcsolatokat teremtett (diversasque gentes … commercio miscuit), hogy ami valahol megtermett, úgy tűnik, mintha mindenütt honos lenne” ‒ írja ifjabb Plinius. (Plinius, Panegyricus 29.2. Hoffmann Zsuzsanna ford.)   

 

Akadtak persze olyanok is, akik számára a Földközi-tengeri kereskedelem és kommunikáció kiépülése az ősi római erkölcsök teljes erodálódásához vezető út legfontosabb mérföldköve volt. A folyton zsémbelődő, erkölcsprédikációkat tartó idősebb Plinius is közéjük tartozott:

 

„Vagy nagyobb csoda-e az, hogy van olyan növény, amely Itáliából került át Egyiptomba, éppúgy, mint ahogy Galerius a Szicíliai-öbölből 7 nap alatt, Barbius 6 nap alatt érkezett meg Alexandriába (mindketten praefectusok), sőt az, hogy a következő nyáron a praetori rangú senatorok közül Valerius Marianus ezt az utat Puteoliból kedvező széllel 9 nap alatt tette meg? Csoda-e az, hogy van olyan növény, amelyet Gadesből, Hercules oszlopaitól 7 nap alatt visznek el Ostiába, és amely C. Flavius legatus és Vibius Crispus proconsul idején Hispania citeriort 4, Gallia Narbonensist 3, Africát pedig még a legenyhébb széljárás mellett is két nap alatt érte el? Az élet rettenthetetlen és tele van gonoszsággal.” (Plinius, Naturalis historia XIX. [3–4]. Grüll Tibor ford.) 

6tengeri_utvonalak.jpg

Főbb tengeri kereskedelmi útvonalak a Római Birodalomban (a térkép Nagy Béla munkája)

Klímatörténet

Mérések bizonyítják, hogy a Kr. u. 1–2. században egy viszonylag meleg, de nem túl száraz klíma jellemezte a Római Birodalmat, amit a klímatörténészek Római Klímaoptimumnak (Roman Climate Optimum = RCO) vagy Római Meleg Periódusnak (Roman Warm Period = RWP) neveznek. A kutatók szerint a római korban ezeken a területeken a mainál évi 2–3°C-kal magasabb volt az átlaghőmérséklet. Az a tény, hogy az Alpok hágói egész éven át járhatók voltak, megkönnyítette a Periadriai-vonaltól északra fekvő provinciák: Gallia, Belgica, Germania, Raetia és Noricum leigázását. A melegebb időszakra utalnak olyan adatok, mint a szőlőkultúra kiterjedése Britanniában (Nene-völgy), valamint Germaniában, a Rajna- és a Mosel völgyében; vagy az olívaolaj-termelés a lykiai Sagalassosban, ahol a viszonylag hidegebb mezoklíma és a magasabb fekvés miatt (a település 1450–1600 méterrel fekszik a tengerszint felett) ma már nem nő meg az olajfa. Plinius szerint a bükk az ő korában a hegységekben is nőtt. A Magas-Alpoknak olyan régióiban is foglalkoztak bányászattal, ahol még a 20. század végén is állandó fagy uralkodott. Észak-Afrikában is nedvesebb volt az éghajlat. Claudius Ptolemaeus egyiptomi tudós (kb. 100–160) 120 körül megkezdett éghajlati naplójában havonta feljegyezte a csapadékmennyiség alakulását, s ez – az augusztus hónapot kivéve – szignifikáns eltérést mutat a mai rendkívül száraznak mondható egyiptomi éghajlattól. (Bár egy vékony sávban az északi tengerparton a csapadékmennyiség elérheti az évi 400 mm-t is, Közép- és Felső-Egyiptomban évek telhetnek el anélkül, hogy eső esne.) Kyle Harper némileg talán túlzó, de azért figyelemreméltó megállapítása szerint: „Az RCO a Róma uralma alatt álló területeket egyetlen gigantikus üvegházzá tette.”

A második század végére azonban véget értek a boldog szép napok. Az átmenet nem volt gyors. Az Aletsch-gleccser és a Mer de Glace újra befagyott, a spanyol, osztrák, bolgár mérések szerint is lehűlés következett. Klímatörténészek szerint beköszöntött a Késő Római Átmenet (Later Roman Transition = LRT) kora. Cyprianus a Demetrianushoz címzett vitairatában azt írta 251/2 körül:

 

„A világ már elöregedett, nincs már ugyanabban az erőben, egészségben, virágjában, amelynek hajdan örvendett. Még ha mi hallgatunk is, és a Szentírásból, valamint az igehirdetésből bizonyítékot nem is hozunk fel, maga a világ mondja ezt, és hanyatlását omladozó dolgaival tárja elénk. A téli eső nem elég kiadós a vetés kikeléséhez, nyáron nincs meg a szokásos parázsló hőség a termés beéréséhez, a tavaszok sem dicsekedhetnek enyheségükkel, így a fák sem roskadoznak a gyümölcsöktől ősszel.” (Cyprianus, Ad Demetrianum 3. Vanyó László ford.)

 

Talán nem véletlen, hogy Róma addigi legnagyobb bel- és külpolitikai, a gazdaság és a társadalom egészére kiható válsága is ekkor: a harmadik század közepén (Kr. u. 235–284) következett be, bár egyelőre nincsenek biztos adatok arról, mennyire játszott szerepet ebben az időjárás. Kyle Harper kutatásai szerint a Nílus Kr. u. 150 körül kezdett rendszertelenül kiáradni, és a legrosszabb évek 244–248 között köszöntöttek be: a gabonatermés olyannyira leapadt, hogy az állam kényszervásárlást rendelt el a parasztoktól. Alexandria püspöke azt írta, hogy a Nílus medre olyan száraz lett, mint a sivatag, és a papiruszdokumentumok szerint ez nem csupán irodalmi hasonlat volt a részéről.

A 4. század viszonylag békésebb időszak volt: a klíma felmelegedett, de nem érte el az RCO szintjét. Még egyszer érvényre jutott a meleg, de nem túl száraz római kori optimum. Megjegyzendő, hogy ez az időszak nagyjából egybeesik Theodosius császár (379–395) birodalomegyesítő kísérletével. Az 5–6. században a globális méretű járványokhoz társult egy lehűlési folyamat is, amit Késő Antik Kis Jégkorszaknak (Late Antique Little Ice Age = LALIA) nevezünk, de egyes szakirodalmakban a Vandál Minimum elnevezéssel is találkozhatunk. Ennek okát a tudósok egy az 530-as vagy az 540-es években az északi hemiszférán bekövetkezett extrém erős vulkanikus tevékenységnek tudják be, amelynek globális hatását az északi és a déli sarkvidéken vizsgált jégmagokban is megtalálták. Az irodalmi források szerint 536-ban és az azt követő évtizedben az átlaghőmérséklet 2,5–2,7°C-kal esett vissza. „Volt egy telünk viharok nélkül, tavaszunk lágy szellő nélkül, és nyarunk meleg nélkül” – írta a Dél-Itáliában élő Cassiodorus (Varia XII. 25 = MGH AA 12, 381–382).

Észak-Európában a hideg, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Ázsia egyes részein a szárazság jelentette a fő problémát. Az aszályos időszakok alatt a Kaszpi-tenger vízszintje a minimumra csökkent. Dél-Itáliában, Görögországban, Anatóliában és Palesztinában a lakosság a tengerpart vidékére költözött, a szárazföld belseje nagymértékben elnéptelenedett. Erre az időre esik Kis-Ázsia nagyvárosainak, Ephesusnak, Antiochiának és Palmyrának a bukása. Prokopios bizánci történetíró szerint az egykor virágzó észak-afrikai városokat: Leptis Magnát és Ptolemaiszt „nagyrészt homok borítja”, lakói pedig elhagyták „a szélsőséges vízhiány miatt”. A Birodalom végelgyengülésben haldokolt. Nem csoda, hogy a nyugati gótok 410-ben kifosztották Rómát, a vandálok végigvonultak valamennyi nyugati provincián, és 429-ben a római Africában álltak meg. A burgundok 443-ban Savoyán, a frankok az Alsó-Rajna, az alemannok a Felső-Rajna vidékén telepedtek meg. A Birodalom politikai krízise az 5. században tetőzött, amit az is jelez, hogy az utolsó nyugatrómai császárt, Romulust Augustulust (475–476) egy germán hadvezér fosztotta meg hatalmától. Arábiában 600 körül olyan településhelyeket hagytak el, ahol korábban a leleményes öntözőrendszer (qanat) következtében lehetséges volt a földek megművelése. A sivatagi életmódhoz szokott arabok expanziója – ami egyszersmind az iszlám elterjedését is jelentette –, akkor következett be, amikor a hagyományos települések lakói a kedvezőtlen klíma hatására már amúgy is elvesztették a biztos talaj a lábuk alatt.

 

Bibliográfia

 

  • BEHRINGER, W.: A klíma kultúrtörténete. A jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Budapest: Corvina, 2017, 85–91.

  • HARPER, Kyle: The Fate of Rome. Climate, Disease, and the End of an Empire. Princeton–Oxford: Princeton University Press, 2017.

  • HORDEN, P. - PURCELL, N.: Corrupting Sea. A Study of Mediterranean History. Oxford: Wiley and Blackwell, 2000.

  • MANNING, S. W.: The Roman world and climate: context, relevance of climate change, and some issues. In W. V. Harris (szerk.): The Ancient Mediterranean Environment Between Science and History. Leiden: Brill, 2013, 103–170.

  • MCCORMICK, M. et al.: Climate change during and after the Roman Empire: reconstructing the past from scientific and historical evidence. Journal of Interdisciplinary History 43:2 (2012) 169–220.

  • SALLARES, R.: Ecology. In W. Scheidel – I. Morris – R. Saller (szerk.): The Cambridge Economic History of the Greco-Roman World. Cambridge: Cambridge University Press, 2007, 15–37.