Demográfia és népességföldrajz

​

Demográfia

 

A történeti demográfia úttörője, Karl Julius Beloch (1854–1929) első könyvében (Die Bevölkerung der griechisch-römischen Welt, 1886 és 1979 között 38 kiadást ért meg) a Római Birodalom összlakosságát 54 millió főre becsülte Augustus korában (Kr. e. 27‒Kr. u. 14) . Beloch szerint a Római Birodalom legnépesebb része volt az európai (23 millió), majd ezt követi az ázsiai (19,5 millió) és végül az afrikai (11,5 millió). Ezt a becslést a kutatók egy része ma is elfogadhatónak tartja, hozzátéve, hogy nagyjából ugyanebben az időben – egészen pontosan Kr. u. 2-ben – a Han-dinasztia által uralt Kínának 71 millió polgára volt. Ha figyelembe vesszük a Föld többi országát és területeit is, akkor időszámításunk kezdetén a világ teljes népessége 200–400 millió főre becsülhető, vagyis az egész emberiség minden negyedik–nyolcadik tagja Róma fennhatósága alatt élt. (Ennél pontosabb becslést adni az össznépességre lehetetlen és felelőtlen vállalkozás, hiszen egész országok, birodalmak létezhettek akkoriban, amelyekről a mai kor történészeinek még csak tudomása sincs.) A népességnövekedés és a gazdasági fejlődés csúcsán, vagyis az Antoninus-kori nagy pestisjárvány kitörése előtt (Kr. u. 165) már kb. 60–70 millió lehetett a Római Birodalom összlakossága. Beloch erre az időszakra adott becslését könyvének egy későbbi kiadásában 100 millióra módosította, ami azonban erős túlzásnak tűnik. (A keleti és nyugati birodalomrész közti demográfiai arányt a kutatók 60–65 vs. 35–40%-ra teszik.) A fennmaradt köztársaság kori censusadatok alapján Beloch a Bevölke­rungsge­schichte Italiens (1937 és 1961 között 18 kiadás) című könyvében az itáliai félsziget lakosságát 6 millióra becsülte, ami jóval alatta marad Elio Lo Cascio 14–16 milliós becslésének (2009). Ezt a lakosságméretet Itália csak 1840 körül érte el a modern történelemben. Mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy a népsűrűség Itáliában volt a legnagyobb, amelyhez csak Egyiptomé volt hasonlítható (kb. 8 millió fővel).

​

A modern demográfia természetesen nem csupán az össznépesség számának becslésével foglalkozik, hanem olyan kérdésekkel is, mint a nemek szerinti megoszlás, korösszetétel, élveszületési arányszám, termékenységi arány, átlagos gyermekszám, morbiditás és mortalitás és a várható átlagos élettartam. Ezeknek nagy többségéről szintén csak becsléseink vannak, amelyek irodalmi, epigráfiai és bioarcheológiai adatokból származnak. A mortalitási ráta 30%-os is lehetett (a nőknél a szülések miatt feltétlenül magasabb, mint a férfiaknál), ami szükségessé tette a fertilitási ráta mainál jóval magasabb értékét. Ha a nők születéskori várható élettartama 25 év volt, és rendszerint 13-14 éves korukban házasodtak, akkor átlagosan 5 gyermeket kellett szülniük a lakosság fennmaradásához. (Egyiptomi papirusznyilvántartásokból kiderül, hogy ott átlagosan 8,6 gyermekszülés jutott egy nőre.) Ezen a ponton azonban nem csupán kreált statisztikai proxi-adatokra, hanem egy ókori jogforrásban, a Digestában fennmaradt várhatóélettartam-táblázatra is támaszkodhatunk, amit a neves tudós, Ulpianus készített Kr. u. 220 körül, feltehetően a temetkezési egyesületek adatai alapján (Dig. 35.2.68. pr.). Az eredeti táblázat – amelynek használhatóságáról máig heves viták folynak a szakemberek között – az 5%-os örökösödési adó (vicesima hereditatum) várható bevételeinek kiszámításához készült. Bár az adatok értelmezése vitatott, annyi bizonyosnak tűnik belőle, hogy a fiatal felnőttkor elérése után a várható élettartam jelentősen megnőtt, a férfiak esetében átlagosan akár 55–60 év is lehetett.

 

„Népek olvasztótégelye”

 

Minden birodalom par excellence multietnikus. A Római Birodalom lakossága több ezer népcsoportból állt, amelyeket görögül ethnosnak (ἔθνος, plur. τὰ ἔθνη), latinul gensnek (tsz. gentes) vagy natiónak (plur. nationes) neveztek. Ezek legtöbbje már rég eltűnt a történelem süllyesztőjében, illetve szétolvadt a különféle utódbirodalmak és államalakulatok olvasztótégelyében (pl. batávok, nabateusok), de némelyek máig is megőrizték identitásukat (pl. zsidók, görögök). Cicero szerint a nemzeti azonosságtudat alapja a közös eredet (gens), a közös születési hely (natio) és a közös nyelv (lingua) – ezek képezik a legszorosabb összekötő kapcsokat az emberek között. Emellett ott találjuk még az állampolgári közösséget (civitas) is, amelyben a polgárok (cives) egyesülnek. Cicero fel is sorolja, mi minden tartja össze a civitasokat: a forum, a szentélyek (fana), az oszlopcsarnokok (porticus), az utak (viae), a törvények (leges), a jogok (iura), a bíróságok (iudicia), a választások (suffragia), nem is szólva a családi, társadalmi és üzleti kapcsolatokról (Cic. De off. I. 17. 53). A Római Birodalom polgárai olyan többrétegű identitástudattal rendelkeztek, amelyben jól megfért egymással az etnikai eredet, a szülőföld iránti ragaszkodás és a birodalmi hovatartozás tudata. Legjobb példa erre az a Pál apostol, aki büszke volt arra, hogy zsidó származású; a kilikiai Tarsusban született; és már a szülei is római polgárok voltak (Apcs 21:39; 22:27-28).

 

A Birodalom multietnikus jellegével függ össze, hogy a római imperializmus alapvetően nem territoriális, hanem etnikai jellegű volt. Augustus az alpesi törzsek felett aratott diadalának emlékére épített monumentális emlékművén nem a meghódított terület nagyságával, hanem a legyőzött negyvenöt néppel dicsekedett, amelyeket név szerint is felsorolt (gentes Alpinae omnes quae a mari supero ad inferum pertinebant, AE 1973, 323; Plin. NH III. 24). Róma első kőszínházát, amelyet Pompeius épített, az általa meghódított népek szobrai díszítették, és Augustus is elkészíttette a „Népek csarnokát” (Porticus ad nationes), amelyben valamennyi nemzet szobrát kiállították (porticum enim Augustus fecerat in qua simulacra omnium gentium conlocaverat, Serv. ad Aen. VIII. 721). A káriai Aphrodisias Sebasteionjában – egy Tiberius korában épített császárszentélyben – életnagyságú domborműveken ábrázolták a Római Birodalom népeit, sajnos a legtöbb ábrázolásnak csak a felirata maradt ránk. Az egyes népeket népviseletbe öltöztetett nők formájában ábrázolták, akik valamilyen jellegzetes tárgyat (legtöbbször fegyvert vagy pajzsot) tartottak kezükben. A 2. században működő Florus – Livius monumentális történeti művének kivonatolója – így foglalta össze az „augustusi békét” (pax Augusta). Figyeljük meg a szövegben a népekre vonatkozó utalásokat:

 

Amikor már minden népet hatalmunk alá hajtottunk (omnibus… pacatis gentibus) nyugaton és délen, északon (legalábbis a Rajna meg a Duna között) és keleten (a Cyrus meg az Euphrates között), a többi nép is (illi quoque reliqui), amelyet még nem kebelezett be birodalmunk, érezni kezdte nagyságunkat, és tisztelettel tekintett a nemzeteket legyőző római népre (victorem gentium populum Romanum). (Flor. Epit. II. 34. Havas László ford., kiemelések tőlem.)

 

A nyugati és északi barbárok „civilizálása” – és az ellenállás

 

A rómaiak a tőlük nyugatra és északra fekvő vidékek meghódítása során olyan népekkel találkoztak, amelyek a fejlettség alacsonyabb fokán álltak. Éppen ezért a „civilizálandó” törzseket úgynevezett civitas peregrinákba telepítették, melyeket általában az ott élő népek után neveztek el (civitas Batavorum, civitas Boiorum stb.). A civitasok területe nem felelt meg szükségképpen a névadó törzs egykori hatalmi területének. Például a mai Bosznia-Hercegovina területén élt illír Breucusok törzsi szállásterülete a római hódítást megelőzően valószínűleg sokkal nagyobb volt, mint a későbbi civitas Breucorum kiterjedése. A civitas peregrinákat megszervezésük után katonatisztek (centuriók, primuspilusok) felügyelete alá helyezték, akik praefectusokként a közigazgatás élén álltak. Egyes civitasoknál, amelyek Augustus alatt nem tanúsítottak ellenállást, talán a  "szabad" (civitas libera) vagy "szövetséges" (foedarata) rangot kapták, és a katonai felügyeletet esetleg nem is alkalmazták. A tisztek természetesen nem tudtak minden feladatot ellátni a közösségek igazgatásában, ezért a törzsek vezetőire is támaszkodniuk kellett, akiket a feliratokon princepsnek neveznek. Ezeknek a törzsi területeknek központját egy oppidum képezte, amely többnyire nem volt azonos a korábbi vaskori földvárral, hanem attól kisebb-nagyobb távolságra épült. Az eredeti oppidum viszont igen gyakran megőrizte szakrális funkcióját, ahol a törzsi isteneket továbbra is tisztelték, többnyire a római istenségekkel szinkretizált formában (mint a pannoniai Eraviscus-törzs szakrális központjában, a Gellérthegyen, ahol Iuppiter Optimus Maximus Teutanusnak állítottak oltárokat). Az oppidumok normális esetben a városiasodás előrehaladtával municipiumokká, majd akár coloniákká is válhattak, ez esetben természetesen római rítus szerint újraalapították őket.

 

Az egyes törzsek még alapítási mítoszaikat is a hódítókhoz igazították, például Caesar beszámol az Aeduus törzsről, akik Marsot vallották főistenüknek, s miután a rómaiak szövetségesévé lettek, a senatus a kitüntető fratres consanguineique („egy vérből származó testvérek”) címmel jutalmazta őket (Caes. Gall. I. 33). Egy 3. századi lyoni feliratban talán emiatt írták egy Castra Veterából (Xanten) származó, 23 évesen elhunyt fiatalember származási helyéről: natione Troianensis, nem pedig natione Traianensis (Xanten 110 után a Colonia Ulpia Traiana nevet vette fel), mivel még a 7. században is tartotta magát az az alapítási mítosz, miszerint a várost Priamus, Trója királyának azonos nevű unokája alapította (CIL XIII 2034, a kő jelenleg lappang). Felkelések esetén előfordult, hogy a törzs eredeti lakóhelyét lerombolták (mint 69-ben az oppidum Batavorumot, vagy 70-ben Jeruzsálemet), s az új várost az oda telepített legiotábor közvetlen közelében hozták létre (a fenti két példánál maradva: 104-ben Ulpia Noviomagus Batavorum; 132-ben Colonia Aelia Capitolina). Ez természetesen azt a célt szolgálta, hogy a törzs és annak eredeti lakóhelye közötti kapcsolatot fellazítsák, vagy teljesen megszüntessék. A Bar Kochba-felkelés leverése után (136) a zsidóknak például megtiltották, hogy a colonia rangra emelt új fővárosba, Aelia Capitolinába akár csak a lábukat is betegyék.

 

Genocídiumok?

 

Ez utóbbi azt a kérdést is felveti, hogy a rómaiak követtek-e el népirtásokat? Az igazság az, hogy mindkettőre akad példa a római történelem hosszú évszázadai alatt: Kr. e. 396-ban az etruszk Veii teljes férfilakosságát legyilkolták, az asszonyokat és gyerekeket eladták rabszolgának, a várost pedig elpusztították. Tiberius Gracchus Kr. e. 177-ben Sardinia szigetén vert le felkelést, ahonnan olyan sok hadifoglyot hozott magával a rabszolgapiacokra, hogy az „eladó szardíniai” (Sardi venales) közmondásossá vált Rómában: így neveztek mindenféle olcsón kínált kacatot. Kr. e. 146-ban Karthágót földig rombolták, és az ostromot túlélő 50 000 embert eladták rabszolgának. Ugyanabban az évben Korinthoszt is porig égették, lakóit részben lemészárolták, részben rabszolgasorba taszították. Polybios szerint a rómaiak tudatosan alkalmazták a terrort, hogy ezzel rettentsék el a népeket a lázadástól (Polyb. X.15.4-5). Livius elbeszélése szerint több ízben is előfordult, hogy a köztársaság korában elfoglalt városok (Luceria, Lipara, Agrigentum stb.) teljes lakosságát kiirtották (Liv. XLV. 34.5; Plin. NH IV. 39), de éppenséggel genocídiumnak tarthatjuk azt is, hogy a rómaiak Kr. e. 167-ben Epirus 72 városából 150 000 embert hurcoltak rabszolgaságba, amit egy kutató joggal nevezett a római történelem legnagyobb rabszolgavadászatának. Mikor Kr. e. 58-ban Caesar befejezte Gallia meghódítását, egyes számítások szerint egymillió bennszülöttet gyilkoltak meg, és további egymilliót adtak el rabszolgának (Plut. Caes. 15.5; Plin. NH VII. 91. a halottak számát 1 192 000-re teszi). Ugyanakkor az is igaz, hogy a rómaiak óriási méretekben gyilkoltak és hajtottak rabszolgaságra embereket, mikor kiterjesztették hatalmukat a Földközi-tenger térségére, de miután megszilárdították hatalmukat, kevés további tömeggyilkosságot jegyeztek fel. Ebben kivételt jelentett a három zsidó felkelés (Kr. u. 66–73, 115–117, 132–136), melynek során a Iudaeában élő zsidóság nagy részét kiirtották, a keleti diaszpórában (Kürénaika, Egyiptom, Ciprus, Szíria) lakókat pedig megtizedelték.

 

Belső mobilitás

 

A birodalmakat mindig is jellemezte a népesség belső mobilitása és a migráció, amely egész népek – önkéntes vagy erőszakos – áttelepedését jelenti. Seneca írja: „Az emberiség szakadatlanul szerterajzik; ezen a roppant világon minden nap hoz valami változást: új városokat alapítanak, új nemzetek tűnnek fel a régiek helyett, amelyek kipusztultak vagy beleolvadtak a győztesekbe” (Cons. ad Helv. 7.5 Révay József ford.). A császárkori szónokok dicsérték az utazás szabadságát: „Hát nem utazhat bárki teljes szabadságban oda, ahová csak akar?” – írja Aelius Aristides. „Nincsenek mindenütt használatban a kikötők? Nem nyújtanak-e olyan biztonságot a hegyek az utazóknak, mint a városok a bennük lakók számára? Hát nem tűnt-e el a félelem mindenünnen? Milyen szorosokat zártak le? Most, úgy tűnik, az egész emberiség megtalálta az igazi boldogságot!” (Orat. XXXVI. 91. Grüll Tibor ford.). A belső mobilitás – amely nem járt tartós letelepedéssel – mindenekelőtt a katonaságra volt jellemző, amely ugyan Augustus halálát követően nagyjából a limes mentén felsorakoztatott állandó táborokban állomásozott, ám a háborúk idején a csapattesteket mozgatni kellett, emellett az állomány állandó utánpótlása is megkívánta a lakosság egy részének (a besorozott rekrutáknak) folytonos mozgatását. Hogy egy katona mennyit utazhatott szolgálati ideje alatt, legjobban M. Petronius Fortunatus centurio esete mutatja, akinek sírfelirata a Petroniusok cilliumi (ma Kasserine, Tunézia) mauzóleumában maradt fenn (CIL VIII 217-218 = ILS 2658). A tiszt 46 év alatt 11 helyőrségben fordult meg. Utazásainak legkeletibb pontja Bostra (Busra al-Sham, Szíria), legészakibb és egyben lenyugatibb Eburiacum (York, Nagy-Britannia), legdélibb pedig Lambaesis (Tazoult, Algéria) volt. A 25-26 évig tartó katonai szolgálat leteltével a veteránok vagy visszatértek szülőföldjükre, vagy attól távol, számukra kialakított veteránkolóniákban (coloniae veteranorum) telepedtek le. A pax Romana időszakában azonban a „civil” mobilitás is jelentős volt: a tengeri és szárazföldi utazás feltételeinek javulásával a turizmus sokféle fajtája alakult ki a vallási zarándoklatoktól a sportversenyek látogatásán keresztül a gyógyturizmusig.

 

Önkéntes és erőszakos migráció

 

Bár az asszírokkal és babilóniaiakkal szemben Rómára nem volt jellemző a meghódított népek lakóhelyükről történő deportálása, a háborúk következtében rabszolgává tett hadifoglyok – mint fentebb láttuk – tíz- vagy akár százezres tömegben kerültek el hazájukból. Emellett a korai császárkorban erőszakkal is telepítettek át a Barbaricumban élő népeket a Római Birodalom területére, nyilvánvalóan abból a célból, hogy a gyéren lakott területeken a földeket műveltessék velük. Agrippa Kr. e. 38-ban az Ubius-törzset hozta át a Rajnán és telepítette le a korábban az Eburones-törzshöz tartozó területen (Tac. Germ. 28-29). Még nem dőlt el a szakmai vita arról, hogy a tungerek (Tungri) ugyanebben az időszakban költöztek-e későbbi szállásterületükre. Strabón arról számol be, hogy az ő idejében Aelius Catus 50 000 getát telepített be a Dunán keresztül Thraciába (VII. 3.10). Tiberius Plautius Silvanus a mai Bulgária területén fekvő Moesia helytartójaként az 50-es évek végén vagy a 60-es évek elején saját tartományába

 

„…a Danuvius túlsó (északi) partján élők sokaságából több mint százezer embert hozott át feleségeikkel, gyermekeikkel, fejedelmeikkel és királyaikkal együtt, hogy adót fizessenek; a szarmaták egy megmozdulását még kitörése előtt elfojtotta, bár csapatainak nagyrészét (Corbulo) armeniai hadjáratának céljaira átadta; addig ismeretlen, vagy a római néppel szemben ellenséges királyokat hozott át a védelme alatt álló (déli) partra, és arra kényszerítette őket, hogy térden állva adják meg a tiszteletet a római hadijevényeknek; a bastarnák és rhoxolánok királyainak visszaküldte a fiait, a dák uralkodónak a testvéreit, akiket (annak idején) foglyul ejtett vagy az ellenség kezéből ragadott ki; közülük egyesektől túszokat vett; ezáltal megszilárdította a provincia békéjét és kiterjesztette határait; a szkíták királyát is arra kényszerítette, hogy hagyjon fel a Borysthenésen túli Chersonnésos ostromával. E provinciából elsőnek tette könnyebbé a római nép gabonaellátását azzal, hogy nagyobb mennyiségű búzát (küldött)…” (CIL XIV 3608 = ILS 968 = AE 1956, 208; 1960, 162 = Dobó 840, Borzsák István ford.)

​

A migráció esetében megkülönböztetünk „push” és „pull” faktorokat. Ami az utóbbiakat illeti, csakúgy mint napjainkban, a legnagyobb vonzerővel a városok bírtak, hiszen itt több volt a munkalehetőség, amellett a sokféle szolgáltatáson kívül állandó és olcsó szórakozási lehetőséget is biztosítottak a tömegeknek. Közhelynek számít, hogy Róma a második század elejére elérte az egymilliós lakosságot, ám ennek oka elsősorban a folyamatos bevándorlás volt, amely etnikailag rendkívül sokszínűvé tette a fővárost. Ahogy Iuvenalis maró szatírájában megfogalmazta: „már régóta” (iam pridem) tartó folyamat volt ez: „dühít, polgárok, már e göröggé / lett Város, noha nemcsak acháj föld küldte szemetjét. / Mert beözönlött már régen Tiberisbe Orontes, / s hozta magával a szír erkölcsöt, nyelvet, a ferde / húrokat és fuvolát meg az otthoni kézidobot s a / ringyó-hadsereget, mely folyton a cirkusz előtt áll.” (Sat. III. 60–65, Muraközy Gyula ford.). Fél évszázaddal korábban Seneca – ítélkezés nélkül – egyszerűen csak rögzítette ugyanezt a folyamatot:

 

„Nézd csak végig ezt az embersűrűt, amely az óriási világváros házaiba alig fér bele: e tömeg javarészének nincs is hazája. Szabad városokból és telepes városaikból, szóval az egész földkerekségről sereglettek itt össze: egyeseket a nagyravágyás vonzott ide, másokat a közhivatal kényszere; egyeseket a követi megbízatás, másokat a nagyvilági élet sóvárgása, amely mindig megkeresi a bűnös kicsapongásokra legalkalmasabb és legkáprázatosabb helyet; egyeseket a tudományszomjúság, másokat a játékok látványossága; némelyeket a baráti vonzalom csalt ide, másokat a törtetés, hogy itt óriási közönség előtt fitogtathatják tehetségüket; némelyek ide jöttek vásárra vinni a szépségüket, mások vásárra vinni szónoki tehetségüket: mindenféle ember összeverődött itt a városban, amely egyformán nagyra értékeli az erényeket s bűnöket. Szólítsd őket magad elé sorra mind név szerint, s kérdezd meg mindegyiktől, hová valósi: megtudod tőlük, hogy legtöbbjük máshová való, vidékről költözött ide ebbe az óriási és gyönyörű városba, amelyhez azonban egyáltalán nincs köze. Aztán hagyd ott ezt a várost, Rómát, amelyet mégis minden ember közös hazájának nevezhetünk, és tarts szemlét a világ annyi más városán: egy sincs köztük, amely ne volna zsúfolva külföldiekkel.” (Sen. Cons. ad Helv. 6.2-4. Révay József ford.)

 

Diaszpóraközösségek

 

A mobilitás és migráció következtében a Római Birodalomban is számos diaszpóraközösség jött létre, melyek közül kétségkívül legismertebb a zsidóké, akik birodalomszerte mindenütt megtalálhatók voltak, és igen jelentős emlékanyagot hagytak maguk után. Valamennyire ismerjük még a szamaritánus és föníciai közösségek helyzetét, de például a görög, szír, arab és egyiptomi diaszpórák életével a kutatás nem foglalkozott, pedig az utóbbiak szinte mindenütt megtalálhatók voltak a Birodalomban, s a feliratos és régészeti anyagban is jól látható nyomot hagytak. Többet tudunk a nem római származású kereskedőkről. A Puteoliban tartózkodó tyrosi kereskedők 174-ben levelet küldtek anyavárosukba, amelyben az ottaniak anyagi segítségét kérik a bevételek elapadása miatt (CIG III 5853 = IG XIV 830). A „Puteoliban tartózkodó tyrosiak” (οἱ ἐν Ποτιόλοις  κατοικοῦντες) valaha igen tehetősek voltak: az ő statiójuk volt a legnagyobb a városban. A hatalmas adóterhek miatt azonban mind létszámban, mind anyagi erőben jócskán megfogyatkoztak, s miközben a hajótulajdonosok hozzájárulást (μισθός) fizettek a tyrusiak római statiójának, ilyennel a puteoliak nem rendelkeztek. A tyrusiak felirata a Puteoliban tartózkodó külföldi kereskedőkre vonatkozó legismertebb dokumentum, de nem az egyetlen a maga nemében. A bérytusiak (Beirút), a héliopolisiak (Baalbek), a germellaiak, a nabateusok szervezetei jelennek meg Puteoliban, nem is szólva az idegen származású kereskedőkről, akik főként a keleti kultuszok támogatóiként bukkannak fel a feliratos anyagban. Egy graffito jelzi a compitani Daphnenses jelenlétét, valószínűleg a syriai Antiochiából (AE 1932, 71). Egy Herculaneumban előkerült graffitón a puteoli „Tyana utcát” (vicus Tyanianus) említik, ami egy népesebb kappadokiai közösség jelenlétére utalhat (CIL IV 10676). Rómában számos „külföldi” város képviseltette magát statiókkal (stationes municipiorum; stationes civitatum exterarum), némelyik egyenesen a forumon, vagy annak közelében. Mint a puteoli statiók esetében, Rómában is keleti városokat találunk: Anazarbus, Ephesus, Heraclea, Mopsuestia, Tarsus, Tyrus, Nysa, Sardis, Tralles, Tiberias és Claudiopolis. A legtöbb helyen természetesen a rezidens idegen kereskedők száma olyan alacsony lehetett, hogy nem alkottak külön statiót. Malacában (Málaga, Spanyolország) a szír és kis-ázsiai kolónia egyetlen szervezetbe tömörült (CIGR 26). A germán provinciákban a peregrinusok collegiumairól hallunk (CIL XIII 8808, Forum Hadriani; CIL XIII 11750, Waldheim; CIL XIII 6453, Marbach). Még Rómában is megtaláljuk az egyik északi provincia (Noricum) közös közös statióját (CIL VI 250 = 30723, vö. AE 1982, 162). Az idegen városokban működő rezidensek (stationarii) ill. korporációk (collegia, corpora, societates) elsősorban az ide érkező kereskedőket voltak hivatva kiszolgálni és segíteni, miközben maguk is szoros kapcsolatokat ápoltak az anyaországgal.

 

Bibliográfia

 

• ADAMS, C.; LAURENCE, R. (eds.): Travel and Geography in the Roman Empire. London: Routledge, 2001.

• DERKS, Ton; ROYMANS, Nico (eds.): Ethnic Constructs in Antiquity: The Role of Power and Tradition. Amsterdam: Amsterdam University Press, 2009.

• FRIER, Bruce W.: Roman Life Expectancy: Ulpian’s Evidence. Harvard Studies in Classical Philology 86 (1982) 213–251.

• GRUEN, Erich S.: Diaspora: Jews amidst Greeks and Romans. Cambridge, MA: Harvard University Press, 2009.

• KOVÁCS, Péter: Civitas Eraviscorum. In Andrea Vaday (ed.): Pannonia and Beyond. Studies in Honour of László Barkóczi. Budapest: Archaeological Institute of the Hungarian Academy of Sciences, 1999, 278–295.

• LASSÉRE, Jean-Marie: Biographie d’un centurion (CIL, VIII, 217-218). Antiquités africaines 27:1 (1991) 53–68.

• MATTINGLY, David J.: Imperialism, Power, and Identity: Experiencing the Roman Empire. New Jersey: Princeton University Press, 2013.

• MCINERNEY, Jeremy (ed.): A Companion to Ethnicity in the Ancient Mediterranean. Oxford–Malden: Wiley–Blackwell, 2014.

• NOY, David: Foreigners at Rome. Citizens and Strangers. London: Duckworth, 2000.

• PARKON, Tim G.: Demography and Roman Society. Baltimore–London: Johns Hopkins University Press, 1992.

• PRICE, Simon: Religious mobility in the Roman Empire. Journal of Roman Studies 102 (2012) 1–19.

• ROYMANS, Nico: Ethnic Identity and Imperial Power: the Batavians In the Early Roman Empire. Amsterdam: Amsterdam University Press, 2004.

• SCHEIDEL, Walter: Debating Roman Demography. Leiden: Brill, 2001.

• SCHEIDEL, Walter: Demography. In W. Scheidel – I. Morris – R. P. Saller (szerk.): The Cambridge Economic History of the Greco-Roman World. Cambridge: Cambridge University Press, 2007, 38–86.

• SCHÖN, F.: Germanen sind wir gewesen? Bemerkungen zu den Tungri und Germani Cisrhenani und zum sogennanten taciteischen Namensatz (Tac. Germ. 2.2f.). In E. Olshausen, H. Sonnabend (eds.): „Troianer sind wir gewesen.“ Migrationen in der antiken Welt. Stuttgarter Kolloquium zur Historischen Geographie des Altertums, 8 2002. Stuttgart: Franz Steiner, 2006, 167–183.

• SMITH, Anthony D.: The Ethnic Origin of Nations. Oxford: Blackwell, 1986.

• SMITH, Roland R. R.: Simulacra gentium: the ethne from the Sebasteion at Aphrodisias. Journal of Roman Studies 78 (1988) 50–77.

• SOMMER, Michael: The Phoenicians in the Mediterranean: Diasporic identities and commercial networks. In Richard Faber, Achim Lichtenberger (eds.): Ein pluriverses Universum. Zivilisationen und Religonen im antiken Mittelmeerraum. Leiden: Brill, 2015, 191–207.

• TERPSTRA, T. T.: Trading Communities in the Roman World (Columbia Studies in the Classical Tradition 37.) Leiden, Brill, 2013.

• VAN WEES, H.: Genocide in the ancient world. In D. Bloxham, A. D. Moses (eds.): The Oxford Handbook of Genocide Studies. Oxford: Oxford University Press, 2010, 239–258.

• VERBOVEN, Koenraad: Resident aliens and translocal merchant collegia in the Roman Empire. In O. Hekster, T. Kaizer (eds.): Frontiers in the Roman World. Proceedings of the Ninth Workshop of the International Network Impact of Empire (Durham, 16–19 April 2009). Leiden–Boston: Brill, 2009, 335–348.

• WALBANK, Frank William: Nationality as a factor in Roman history. Harvard Studies in Classical Philology 76 (1972) 145–168.

• WOOLF, Greg: Moving peoples in the early Roman Empire. In Elio Lo Cascio (ed.): The Impact of Mobility and Migration in the Roman Empire. Proceedings of the Twelfth Workshop of the International Network Impact of Empire (Rome, June 17-19, 2015) (Impact of Empire 22.) Leiden: Brill, 2017, 25–41.

• WOOLF, Greg: Tales of the Barbarians: Ethnography and Empire in the Roman West. Oxford: Wiley, 2010.