Urbanizáció

„Ugyan mikor létezett ennyi város a szárazföld belsejében meg a tengerparton is, avagy mikor látták el őket mindennel ennyire?” A lelkesült szónok, Aelius Aristeidés szerint páratlan az emberi történe­lemben, hogy az ember egy nap alatt akár két-három városon is átutazhat a szárazföldön haladva (Or. XXVI. 93. Szlávik Gábor ford.). Bizonyos szempontból nézve a Római Birodalom valóban nem volt egyéb, mint római fennhatóság alatt álló, különböző jogállású települések és közösségek sűrű szöve­vénye.

​

A rómaiak a Földközi-tenger medencéjének meghódítása során különbséget tettek a hadsereggel elfoglalt, valamint az önként szövetségesül kínálkozó területek, népek és városok között. Ezt a különbséget így mutatja be Cicero Szicília példáján, egy Kr. e. 70-ben elhangzott beszédében:

„Szicília és a többi tartomány között a földre kivetett adó tekintetében az a különbség, bírák, hogy a többiekre vagy egy meghatározott összegű terhet róttunk ki (vectigal certum), amit adónak (stipendium) nevezünk – miként a hispaniaiakra és a punok nagy részére, mintegy a győzelem díjaként és a háború büntetéseként –, vagy a censorok által végrehajtandó bérbeadást írtunk elő, mint Asiában a lex Sempronia alapján. Szicília városaival azonban olyan barátsági és szövetségi szerződést kötöttünk (amicitiam fidemque), hogy megtarthatták korábbi jogállásukat, s hogy ugyanazon feltételek mellett vetik alá magukat a római népnek, mint korábbi uraiknak. (13) Őseink Szicília igen kevés városát igázták le háborúban, s ezek földjét, noha a római nép köztulajdona lett, mégis visszaadták nekik – ezt a földet a censorok szokták bérbe adni. Két szövetséges város van (foederatae civitates), amelyek adótizedét (decuma) nem szoktuk bérbe adni: a mamertinusok és a tauromeniumiak városa, valamint öt, amely szövetségi szerződés nélkül is adómentes és szabad (sine foedere immunes civitates ac liberae): Centurpiae, Halaesa, Segesta, Halicyae és Panhormus. Ezen kívül a szicíliai városok minden földje tizedadó-köteles (ager decumanus), s az volt a római nép uralma előtt is a szicíliaiak saját akaratából és rendelkezései szerint.” (Cicero, In Verrem, Actio Secunda III. vi. 12–14. Havas László ford.)

Az ún. „szövetséges városok” (civitates foederatae) az egész római társadalmat behálózó cliens–patronus rendszerbe illeszkedtek: az ezzel a címmel büszkélkedő városok mintegy a patrona szerepét játszó Róma clienseivé váltak. A városi közösségek legnagyobb része természetesen az ún. „adófizető közösségek” (civitates stipendiariae) csoportjához tartozott. Az itt lakók túlnyomó része szabad születésű provinciális (peregrinus) volt, bár a helyi elit tagjai szolgálataik jutalmául elnyerhették a római polgárjogot. Hispania, Gallia, Britannia, a Duna menti tartományok és Dalmatia területén a rómaiak a helyi törzseket civitasokba tömörítették, s ezek fölé gyakran saját vezetőiket helyezték (princeps néven). Ezeknek a törzsi közösségeknek szervezetei sokszor csak fél évszázad alatt érték el a municipiumi rangot. Tacitus leírja azokat az intézkedéseket, amikkel Cn. Domitus Corbulo Germania Inferior lega­tusa­ként Claudius megbízásából a frízeket civitasokba szervezte: „tanácsot, tisztviselőket, törvényeket szabott nekik, és hogy rendelkezéseit ne mellőzzék, erősséget rendezett be” (senatum, magistratus, leges imposuit, ac ne iussa exuerent praesidium immunivit, Ann. XI. 19. Borzsák István ford.). A civitasok központjai néha a törzsek vaskori településeivel (oppida) estek egybe, még gyakrabban azoktól kisebb-nagyobb távolságra hozták létre őket. Például az Aeduusok törzsi központja Bibracte oppidum (Mont Beuvray) volt, de a civitas fővárosa Augustodunum (Autun) lett, attól mintegy 20 km-re. Néha a törzsi név feledésbe is merült (pl. a Salluvii területén fekvő Aquae Sextiae [Aix-en-Provence] esetében), másutt azonban újra felbukkan a késő antikvitásban (pl. a Parisii törzs területén fekvő Lutetia esetében, amely nem más, mint a mai Párizs; vagy a Turones törzsnél, amelynek fővárosa Caesaro­dunum, vagyis a mai Tours volt).

​

Elsősorban Keleten léteztek olyan városok, amelyek megtarthatták saját, ősi városi jogaikat (legibus suis uti), ezeket nevezte a római jog „szabad városoknak” (civitates liberae). Ez azonban nem járt együtt feltétlenül adómentességgel. Azokat a városokat, amelyek nagyfokú önkormányzati joggal és emellett adómentességgel is rendelkeztek, civitates liberae et immunesnak nevezték. Egy ilyen közösség rész­letes jogi szabályozását találták meg az anatóliai Pisidia Termessus Maior nevű településén (lex Antonia de Termessibus, CIL I 204 = ILS 38, Kr. e. 71/68). A kulturálisan fejlettebb törzsi közösségek számára a rómaiak garantálták a „latin jog” (ius Latii) elnyerését, és ezzel együtt gyakorta a települések munici­piumi rangját (municipium iuris Latii). Ha elegendő számú római polgár élt egy municipium területén, vagy egy közösség különleges érdemeket szerzett a római állammal szemben, egészében elnyerhette a római polgárjogot (municipium civium Romanorum). Ilyen volt Olisipo (Lisszabon) Augustus korában, vagy a Mauretania Tingitana tarto­mányban fekvő Volubilis, amelynek Claudius azután adományozta ezt a kiváltságot, hogy a város lakóiból szervezett katonaság Kr. u. 40/41-ben levert egy felkelést (ILAfr 634 = FIRA I 70). A törzsi közös­ségek latinjogúsítása, majd municipiumokká szervezése lassú folyamat volt. Először Vespasianus volt az, aki – censori jogkörénél fogva – Kr. u. 73/74-ben egész Hispaniát latin jogra emelte (Plin. NH III. 30). A municipiális rangot sokszor a helyi előkelőségek lobbizták ki az római császári udvarban: egy bizonyos Marcus Servilius Draco Albucianus például Antonius Pius alatt járta ki az africai Gigthis (Djorf Bou Ghara) település „nagyobb latin jogát” (municipium Latii maioris), ami azt jelentette, hogy nemcsak a városi magistratusok, hanem az egész városi tanács testületileg megkapta a római polgárjogot (ILS 6780).

​

A fentiektől merőben eltérő kormányzási forma érvényesült a coloniákban, amelyeket a triumvirek és Augustus kezdett birodalomszerte nagy számban alapítani. Gellius így határozza meg őket: „[a coloniák] nem kívülről jönnek az államba, s nincs saját külön eredetük, hanem az államból mintegy tovább vannak plántálva, s a római népnek minden törvénye és intézménye köti őket, s nem önállóak. Ezt az állapotot azonban, bár nem oly független és kevésbé szabad, mégis előbbre valónak és tekin­télye­sebbnek tartják a római nép tekintélye és méltósága következtében” (Gell. NA XVI. 13.8–9). A colo­niák jelentős része legiók a kiszolgált katonáinak letelepítésével jött létre (coloniae deductae), gyak­ran ugyanazon a helyen, ahol a korábbi legióstábor volt (pl. Camulodunum (Colchester), Lindum (Lincoln), Colonia Claudia Ara Agrippinensium (Köln) stb.). Keleten sokszor olyan helyen alapítottak coloniát a rómaiak, ahol korábban már létező települések voltak, pl. Berytus (Beirut) vagy Tarsus (Adana-Mersin) esetében. Ezek a veteránkolóniák a latin nyelvűség, a római kultúra és a hadsereg újoncozásának legfőbb bázisai voltak Keleten és Nyuga­ton egyaránt. Egészen különlegesnek számított Jeruzsálem helyzete, amit Kr. u. 70-ben a rómaiak leromboltak, majd ide telepítették a Legio X Fretensis-t. A várost a Bar Kochba-felkelés kirobbanása előtt, Kr. u. 132-ben tette coloniává Hadrianus, és Aelia Capitolina néven teljesen új várost épített a lerombolt helyébe.

Elsősorban Keleten voltak olyan területek, amelyeket nem érintett a rómaiak urbanizációs politikája. Syria, Iudaea/Palaestina és Aegyptus területén igen kevés – javarészt még a hellenisztikus korban, vagy azt megelőzően – alapított várost találunk. Ezek ugyan viszonylag nagy létszámú lakossággal rendelkeztek (Alexandria: 500 ezer vagy még több; Antiochia: kb. 200 ezer; Apameia: 117 ezer fő stb.), a népesség túlnyomó része azonban falvakban (kómai) lakott. Szíriában például feliratos forrásokból legalább negyven falu nevét ismerjük, ami részben a határköveknek, részben az innen elszármazott katonák és civilek sírfeliratainak köszönhető. Ez utóbbiak ugyanis legalább olyan büszkén vallották magukat egy-egy kis szír falu polgárainak, mintha legalábbis egy coloniában születtek volna. Egy Trierben fennmaradt görög felirat mondja: „Itt nyugszik Azizos, Agrippa fia, szíriai, az Apameia területén fekvő Kaprozabadaioi szülötte” (IG XIV 2558). A falu nevében jól felismerhető a KPR sémi gyök, amelynek jelentése ’falu’; ugyanakkor elhamarkodott lenne arra következtetni, hogy itt mindenki arámiul beszélt, hiszen például sémi nyelvű feliratokat nem is találtak ezen a vidéken. Hasonló volt a helyzet Egyiptomban, ahol mindössze három – majd Hadrianus után négy – polis létezett: Alexandria, Nau­kratis, Ptolemais, és Antinoopolis. Az ún. „anyavárosok” (métropoleis) rendelkeztek ugyan a városiasság bizonyos kellékeivel (pl. tanáccsal, középületekkel), valójában sokkal kevésbé voltak városok, mint a Ptolemaidák által alapított polisok, lakosságuk 10–50 ezer fő között mozgott és számuk 15–20 közé tehető (pl. Arsinoé, Athribis, Hérakleopolis, Hermopolis stb.). Aegyptus körülbelül 7 milliós lakosságának túlnyomó része falvakban (kómai) lakott, amelyek nagysága és gazdasági jelentősége egyaránt igen nagy eltéréseket mutatott. Roger Bagnall becslése szerint számuk 2000–2500 közé tehető, átlagos lakosságuk pedig – a Fajjúm-oázisban fekvő falvak 2. századi kimutatásait alapul véve – 1270 fő lehetett. Két példát említve: egy nagyobb falu volt Karanis 80 hektár területtel, míg Soknopaiu Nésos lakosai mindössze 15 hektár termőföldön gazdálkodtak.

Bibliográfia

• ALSTON, Richard: The City in Roman and Byzantine Egypt. London–New York: Routledge, 1998.

• BADIAN, Ernst: Foreign Clientelae (264–70 B.C.). Oxford: Clarendon Press, 1958.

• BERNHARDT, Rainer: Rom und die Städte des hellenistischen Ostens (3-1. Jahrhundert v. Chr.) (Historische Zeitschrift Sonderheft 18. )München: Oldenbourg, 1998.

• BOWMAN, Alan; WILSON, Andrew (eds.): Settlement, Urbanization, and Population (Oxford Studies on the Roman Economy) Oxford: Oxford University Press, 2011.

• JONES, Arnold Hugh Martin: Civitates liberae et immunes in the East. In William Moir Calder; Josef Keil (eds.): Anatolian Studies Presented to W. H. Buckler. Manchester: Manchester Universty Press, 1939, 103-117. 

• JONES, Arnold Hugh Martin: Cities of the Eastern Roman Provinces. Oxford: Oxford University Press, 1998.

• JONES, Richard F. J.: A False Start? The Roman Urbanization of Western Europe. World Archaeology 19:1 (1987) 47-57.

• LEVICK, Barbara: Roman Colonies in Southern Asia Minor. Oxford: Clarendon Press, 1967.

• LO CASCIO, Elio: Urbanisation as an index of demographic and economic growth. In Alan Bowman; Andrew I. Wilson (eds.): Quantifying the Roman Economy: Methods and Problems. Oxford: Oxford University Press, 2009, 87-106.

• MILLAR, Fergus: Empire and City, Augustus to Julian: obligations, excuses and status. Journal of Roman Studies 73 (1983) 76-96.

• PARKINS, Helen M.: Roman urbanism. Beyond the consumer City. London–New York: Routledge, 1997.

• RICH, John; WALLACE-HADRILL, Andrew: City and Country in the Ancient World. London–New York: Routledge, 1991.

• WILSON, Andrew: City sizes and urbanization in the Roman Empire. In Alan Bowman; Andrew Wilson (eds.): Settlement, Urbanization, and Population. Oxford Studies on Roman Economy. Oxford: Oxford University Press, 161-195.